A több mint 500 napja dúló orosz–ukrán háború hatással van minden ukrajnai lakos életére, így a kárpátaljai magyar írókéra is. Az itt élők sorsa gyökeresen megváltozott 2022. február 24-én. Habár Kárpátaljáig nem ér el a gépkarabélyok moraja, mégis nehezen telnek a mindennapok. Erről, az alkotói kedvről és más dolgokról is beszélgettünk Shrek Tímea beregszászi írónővel, aki a napokban ünnepelte születésnapját.
– Hogy vagy most, több mint ötszáz nappal a háború kitörése után?
– A helyzethez képest jól. Hála Istennek mi Kárpátalján nem éljük át azt, amit a belső-ukrajnaiak, nem repülnek rakéták a fejünk felett. Emiatt nyugodtabbak vagyunk, és békésebbek a napjaink. Viszont a mindennapos légiriadó, vagy a téli áramszünetek megkeserítették az életünket. Nehezebb most azt mondanom, hogy jól vagyok, mint azt, hogy nem. Nem tudunk önfeledten arra gondolni, hogy süt a nap, miközben tudjuk, hogy tőlünk néhány száz kilométerre mi történik. Beleszoktunk a valóságba, amiben élnünk kell, és megbékéltünk azzal, ami történik, viszont ezt elfogadni nem lehet.
– Mi az, ami gyökerestől megváltozott, amire úgy gondolsz, hogy soha többé nem fog visszaállni?
– Soha többé nem leszünk nyugodtak. A nyugalmat már soha nem fogjuk visszakapni, akárcsak a nagyszüleink, vagy dédszüleink, akik átélték az első és második világháborút. Ők sem tudtak később nyugalomban élni, de képesek voltak higgadtak maradni. Szerintem a mi generációnkban meg fog maradni ez a folyamatos rettegés. Lehet, hogy hamar vége lesz a háborúnak, lehet, hogy sokáig fog még húzódni, de minél tovább, annál jobban áthatja az ember lelkét a bizonytalanság és a kilátástalanság. Habár Kárpátalja – azon belül is Beregszász – megmaradt a béke szigetének, de mindig vannak olyan kis gikszerek, amik felrúgják ezt.
– Hogyan hat ez az alkotói munkádra?
– A háború kitörésével születtek gondolatok, ötletek a fejemben. Egy idő után publikáltam is ezeket naplójegyzetek formájában. Aztán a publikálást le kellett állítani, de azóta is folyamatosan írom őket. Ezek a naplószövegek nem konkrétan a háborús eseményekről szólnak, hanem arról, hogy mi, az ország másik végén, legközelebb az Európai Unióhoz, mit érzékelünk és mit élünk át ebből a szörnyűségből, ami az országban történik.
A szeptember végétől megkezdődő áramkimaradások nemcsak az alkotói tevékenységben korlátoztak, hanem a mindennapi életben is. Az a néhány hónap a túlélésről szólt: hogy ne bolonduljon bele az ember a 24–48 órás áramkimaradásokba, hogy menjünk fát vágni és kerítsünk egy vaskályhát, hogy ne fagyjunk meg. A mindennapi gondok, amikkel meg kellett harcolni, nagyon elvették az ember energiáját. Emiatt nem tudtunk dolgozni, sem én, sem Gergő (a szerző férje Marcsák Gergely – a szerk).
– Milyen projekteken dolgozol most?
– Éppen a háborús naplójegyzetekkel pályázva nyertem el a Móricz Zsigmond Irodalmi Alkotói Ösztöndíjat. Sokat segít ez mindennapokban anyagilag és lelkileg is, mert tudom, hogy van értelme tovább folytatni azt, amit elkezdtem. Valószínűleg a bizottság is azért döntött pozitívan, mert úgy gondolták, hogy ezekre az írásokra szükség van, és fontos, hogy megjelenjenek. Ez folyamatosságot jelent, és belekényszerít a munkába, mert tudom, hogy kötelességem megírni a szövegeket.
Ezen kívül a KMI 12 programba is bekerültem idén, amiért szintén nagyon hálás vagyok, hiszen nemcsak támogatást ad, hanem a komfortzónámból is kimozdít. A koronavírus és a háború már három évet elvett tőlünk, sem közönségtalálkozókra, sem felolvasásokra, nem kerülhetett sor. A háború miatt itthon megállt az élet, de a programnak köszönhetően most egy kicsit visszarázódhatok abba az irodalmi közegbe, amiben előtte is voltam.
– A covid miatti bezártság volt a rosszabb, vagy a mostani?
– A mostani. Én személy szerint nem féltem a covidtól, mert sokszor volt már tüdőgyulladásom és más betegségem gyerekkoromtól kezdve. És megfertőződtem én is, amikor Budapesten megjelent a koronavírus. Nehéz volt átvészelni, de hála Istennek utólag nem maradtak szövődményei.
Akkor azonban volt egy mozgásterünk, nem kellett olyan rettegésben élni, mint most. Sokkal rosszabb a háború. Eleinte éberen figyeltem a híreket, de egy idő után elengedtem, mert azt sem tudtam megszűrni, hogy egyáltalán mi a valóság és mi nem az. Most is követem az eseményeket, de próbálom kívülállóként szemlélni az egészet. Talán így egy kicsit könnyebb az ember lelkének
– Szerinted ez a helyzet hogy fog hatni a kárpátaljai magyar irodalomra?
– Az alkotók közül rengetegen elhagyták az országot, már a világjárvány előtt is. Mi pont emiatt döntöttünk az itthon maradás mellett, ezért próbálunk kitartani. Ez nagyjából sikerült is, de a háború minden korábbi számításunkat keresztbe húzta.
Aztán itt van a cenzúra: nem mindent lehet és szabad megírni, de ennek is vége lesz egyszer. Remélem, hogy akkor színre lép egy most még csak ébredező generáció, amelynek tagjai majd kimondják, amit mi nem vethettünk papírra.
– Lehet-e tervezni és ha igen, akkor te mit tervezel?
– Terveim természetesen vannak, mert azok nélkül szerintem nem tudnék élni. Vannak elképzeléseim, amikről nem szeretnék beszélni, mert ha elárulom őket, általában nem valósulnak meg. Több anyaggal is jártam már így.
Ha már vége lenne a háborúnak, akkor tudnánk mihez kezdeni. Így sajnos most meg van kötve a kezünk.
Sz. Kárpáthy Kata
