Amikor Ljubka Andrij felhívott, hogy az ukrán PEN Club szervezésében lenne egy rendezvény Kijevben, ahol a kárpátaljai művészek mutatkoznának be, kérdés nélkül mondtam igent a fellépésre. Bele sem gondoltam, hogy milyen kockázatokkal járhat a fővárosba vezető út, vagy éppen az ott tartózkodás. A családom meglepetten fogadta a hírt, legtöbben ellenezték az ötletet, de eldöntöttem: megyek. Vagyis megyünk, hiszen nem egyedüliként kaptam a meghívást, lehetőség adódott arra is, hogy csatlakozzon valaki hozzám. Nem sokat gondolkodtam rajta, amikor már biztos lett a rendezvény időpontja, felhívtam Győri Sztella Natáliát, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Egyetem hallgatóját, tartson velem a hosszú útra. Az indok, amiért őt választottam, egyszerű: ő és csoporttársai, Vass Nikolett és Komonyi Tetjána fordították ukrán nyelvre a Halott föld ez című novelláskötetemet.
Egyeztettünk a Filológia Tanszék oktatóival az utazásról, akik nagy örömmel támogattak minket abban, hogy ennek a rendezvénynek létre kell jönnie és ez egy hatalmas lehetőség a kárpátaljai magyar irodalom bemutatására is. Bárány Erzsébet tanárnő biztosította számunkra az egyetemen kiadott Ukrán irodalmi antológia három kötetét is, amelyben magyar nyelvű fordításokat találhatunk. Fontosnak tartottam, hogy ezek az antológiák is velünk tartsanak a Hogy hangzik Kárpátalja elnevezésű rendezvényre, hiszen a kiadványok annak bizonyítékai, hogy mi mindent megteszünk annak érdekében, hogy megismerjük egymás kultúráját és irodalmát.
Az utazótáskám idejekorán tele lett. Addig pakoltam a könyveket a polcról, amikről beszélni szerettem volna, hogy a saját holmimnak alig jutott hely. Nem baj, gondoltam, az irodalom fontosabb, mint holmi papucs.
2025. december 19-én este végül felültünk a beregszászi vasútállomáson a Kijevbe tartó vonatra. Kicsit összeszorult a gyomrom, legszívesebben leszálltam volna, de már nem volt visszaút. Furcsa volt, hogy a térerő egész úton alig ugrott be, az otthoniaknak csak elvétve sikerült elküldenünk egy-egy üzenetet, amiben biztosítottuk őket, jól vagyunk. A hálókocsi emeleti ágyai kényelmetlenek voltak, aludni nem tudtunk, de másnap délben, épségben, ám kissé elgémberedve megérkeztünk az úti célunkhoz.
A Google térkép a barátunk volt, annak segítségével gyorsan megtaláltuk a szállodát és az útvonalat is, meglepődtünk, hogy a metrójegy mindössze 8 hrivnyába került! Sztellával úgy döntöttünk, hogy megállunk a Majdan téren és megnézzük a kiállítást, valamint az emlékhelyet, s mivel még bőven volt időnk a beköltözésre, csomagostól sétáltunk egyet a téren.
A szállásunk egy bombabiztos hely volt. Szó szerint. Saját óvóhellyel, ahová bármikor lemehettünk. Amikor elindultunk Andrijjal a rendezvényre, a hotel előtt állva megkérdezte tőlünk, hogy hányadik emeleten kaptunk szobát, mert ugye mindig a legfelsőt éri a legerősebb rakétatalálat.
Így válaszoltam: amíg mi itt vagyunk, nem lesz támadás, mert velünk az Isten.
Andrij mosolygott egyet a tőle megszokott sejtelmes arckifejezéssel, majd beszálltunk a buszba, és elindultunk a PEN Club épületébe.
Az egész épület sötétségbe burkolózott. Az áramszünet őket sem kímélte, de hála az akkumulátoros lámpáknak és hasonló eszközöknek, egy hangulatos terembe léphettünk be, ahol már javában próbált a Kyiv Philosophy Band és Almási Zoltán, magyar származású csellista. A zene, a fények és a falakon függő Hafinec Anhelina-festmények egy olyan alaphangulatot teremtettek meg, amibe öröm volt belépni és minden izgalmam és aggodalmam elillant. Nem úgy Sztellának… Az első olyan rendezvénye volt, ahol idegenek előtt kellett bemutatkoznia. Izgatott volt, minden mondatát átgondolta kétszer, hiszen ő minden fellépőt ismert. Előzetesen mindenkinek utána nézett, nehogy felkészületlenül érkezzen.
Ahogy közeledtünk a kezdéshez, azt vettem észre, hogy egyre több ember érkezik. Az előre elkészített székekhez folyamatosan hordtak még be a pótlást, végül, amikor mi kezdtünk, azt láttuk, hogy a terem minden négyzetcentimétere megtelt. Sokan állva hallgatták az előadásokat.
Aztán belépett az ajtón Andrej Kurkov. Öröm töltött el bennünket, hiszen neki köszönhető az, hogy a novelláskötetem megjelenhetett ukránul, s ő támogatta mindvégig a fiatal fordítók munkáját is.
A felolvasásunk nagy sikernek örvendett. Egy rövid bemutatkozás után sort kerítettünk arra is, hogy a könyveket bemutassuk, majd Sztellával felváltva olvastunk fel egy novellát a kötetemből: én magyarul, ő ukránul. A felolvasást zenei kíséret is színesítette, a jazzbanda mindvégig halkan a háttérben játszott, amíg mi olvastunk.
Végül megérkezett Rimma Zyubina is, aki kárpátaljai írók műveiből olvasott fel, őt Almási Zoltán kísérte csellón.
Az emelkedett hangulatú rendezvény végén rengetegen gratuláltak, köztük a Nobel-díjas Krasznahorkai László fordítója is, Oleksandr Vesheleni (Veselényi Sándor), aki három mondat után csak annyit mondott: nyugodtan hívjatok Sanyinak. Rettenetesen jó érzés volt magyar szót hallani Kijevben, sokáig beszélgettünk még irodalomról, fordításokról, jelenlegi helyzetről, s az idő egyre csak repült. Külön öröm volt földinkkel is megismerkedni: Almási Zoltánnal, aki bár Lembergben született, mindig is beregszászi származásúnak vallotta magát, hiszen a szülei ott éltek. Elmondta, nagy vágya, hogy egyszer a mi városunkban lépjen fel egy koncerttel.
Összességében nagyon jó hangulatú és hasznos irodalmi estnek voltunk a részesei, hiszen egymás kultúrájába és irodalmába nyerhettünk egy apró betekintést. Az ilyen és ehhez hasonló események nagyon hiánypótlók, hiszen több, mint harminc éve nem volt példa arra, hogy együttműködés jöjjön létre a két nemzet irodalma között. Ennek az eseménynek is megvannak az előzményei, hiszen Ljubka Andrijjal már nem első ízben próbálunk meg összedolgozni: irodalmi társaságunk és az egyetem meghívását elfogadva több alkalommal volt lehetősége bemutatkozni Beregszászban is.
Másnap, 21-én délelőtt még egy gyors találkozóra mentünk Andrij Kurkovval, aki elvitt minket a város szívébe, hogyha csak egy gyors városnézésre is, de mindenképpen járjuk végig a főbb látványosságokat. Arra viszont nem számítottunk, hogy ő is siet és minket magunkra hagy. Sztellával feltaláltuk magunkat, bejártuk az óvárost, a Szent Mihály székesegyház előtti teret, megnéztünk több kilátót, majd elindultunk a sikló felé, hogy azzal lementünk a Posta térre, s onnan metróval visszatérünk a hotelbe. Arra nem számítottunk, hogy áramszünet okán a felvonó nem működik, s tizenöt emeletnyi kanyargós lépcsőfokot kell megtennünk, hogy leérjünk az állomáshoz. (Ha fölfelé kellett volna ezt megtennem, biztos, hogy el sem indulok), Az okosóra szerint tizenhatezer lépést tettünk meg összesen.
Egy gyors búcsúzkodás után elhagytuk a szálláshelyünket, taxit hívtunk és elindultunk a vonatállomás felé. Mivel még bőven volt időnk, ezért Sztellával úgy döntöttünk, hogy megnézzük a WOW Ukraine kiállítást, ami épp az állomáson található.
Ezt a tervünket előzőleg többekkel megosztottuk, mindenki le akart róla beszélni, vagy állította, hogy egy óra alatt le is lehet tudni. Nos, mi kicsivel több mint két órát töltöttünk el a kiállításon, de ha lett volna még időnk, akkor tovább is maradunk. Innen ajánlom, hogy aki arra jár, mindenképpen szánja rá az idejét, és térjen be a 14-es vágányra, ha éppen nyitva van a tárlat.
Hazafelé már gyorsabban telt az út. Kijevet elhagyva egy jó ideig várakozott a vonat a semmi közepén, kissé megrémültünk, odakintről furcsa hangok szűrődtek be a vonat ablakán. A sötétben semmit sem láttunk. Az internet és a térerő továbbra sem működött. Aztán végül elindult a vonat, mi pedig a fáradtságtól egészen gyorsan elaludtunk.
Csak másnap reggel tudtuk meg a hírekből, hogy egy tehervagon siklott ki abban az időben, amikor mi épp elhagytuk a várost. Az utánunk következő járatok már el sem indultak. Mi szerencsésen hazaértünk. Támadás és légiriadó sem volt.
Tudtuk, és éreztük, hogy velünk az Isten.
