Én még krétával tanultam írni
palatáblára a magyar szót,
s megtanultam azt, hogy szégyen sírni,
törvényekről kökénybot ha szól.
Értelmet és színt adott a szónak
fehér arcon a piros pofon,
diktált a bot s a sok kréta-betű
tántorgott a piros sorokon.
Aranymondást, igéket körmöltem,
hogy élni jó, hogy a szenvedés
nemesít… s míg gyűltek a szép szavak –
otthon nálunk folyt az árverés.
S elszürkült a táblám, hogy ráköptem;
a szavakból mocskos folt maradt
rajta csak… meg végtelenbe futó,
kitöltetlen piros vonalak.
Ismerem már a betűk titkait,
megmértem, a magyar szó mit ér.
Én, akit a botlelkű iskola
tanított és bukásra ítélt –
a legelső osztályban maradtam;
előttem szürke palatábla,
rajta sűrűn futó piros sorok.
Lelket lehelek a krétámba,
és azoknak, akik közt még folyik
fegyverrel és szóval a birok,
sokmilliós osztályom nevében
parancsul két szabályt leírok,
s aki bukni nem akar, a régi
formulát használnia tilos!
Azt, hogy Ember – nagybetűvel írjuk,
s zászlaja nem vér-, de szív-piros!
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 30. old.
