Városképek

Kötődünk a településhez vagy városhoz, ahol felnőttünk, ahová kirándultunk, ahol egyetemre jártunk. Esetenként mindez egy  helyszínen játszódik.

Kovács Vilmos verse egy napszakhoz (késő délután) és egy utcához kapcsolódik. Embert nem, de  fát, falevelet, kirakatot látunk.  A napszak és  kép ismétlődhet bármelyik munkanap végén, de az utcakép  változik:  a lakóházat lebontják vagy újjáépítik, a kirakatot átrendezik, a fa lehullatja a levelét, aztán megújul. Ez is egy folyamat, ennek  egy pillanatát rögzítette a szerző. Olvassuk.

Kovács Vilmos: A város elalszik

A nap fáradt.

Alszik, hánykolódik nyugtalanul.

Szaggatott lehelete

megcsapja az útszéli fákat.

Felszisszennek a levelek,

s a vénebbje a porba hull.

A város belenyújtózkodik az estébe.

Zsibongó kőtestében

félbemaradt munka láza ég,

s meg-megvonaglik, mint mikor

pihenni térő gyárban

a kikapcsolt gépeket rázza még

megszakadt izmokkal az áram.

Az utcákon tarka lampionokat

gyújtott a kirakat.

Neon vibrál a bezárt boltokon,

mint barázdás homlokon

a kidagadt,

lüktető erek,

ha a sokára csukódó szemek

párás tükrében gond remeg.

Az utca még lélegzik, mozog, él.

Házak csituló zsongásával illan a szél.

Vörösen lobban egy transzparens tüze,

s idegesen mozdul rajta a szám,

hogy a hófehér

szavak értelmét összefűzze.

Az utca már pihenni akar.

Véknyuló füstjeleikkel a kémények

elfogyasztott vacsorák

engesztelő hírét küldik az égnek.

Bágyadt ablakszemek magyaráznak

valamit egymásnak,

s éjfélre talán összebékélnek

a szemközt álló házak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük