Shrek Tímea: A szernyei lidérc

Valamikor réges-régen a Szernye tónak sűrű erdősége volt, az erdő közepében egy mélyedés, abban rablók tanyáztak.

A haramiák rettegésben tartották a környék népét, gyújtogattak, raboltak és verekedtek, de egy idő után nem volt már mit kicsikarni a környéken élőktől. Hanem aztán hosszú ideig senki sem hallott róluk, míg egy szegény kondás arra nem terelte a jószágait.

Hallja egyszer a fiatal fiú, hogy az egyik malac szokatlanul visít. Szalad utána, nézi, mi lelte a jószágot, hát, Uram, Teremtőm, mit lát?

Egy nagy hosszú kígyó tartja a szájában az állatot, de az a kígyó akkora volt, hogy a tó egyik végétől a másik partig ért. Oly gyorsan mozgott, hogy a kondás nem érkezett utána iramodni, csak a baltáját dobta el, s a teremtmény a víz alá süllyedt.

Rémületében összeterelte a csürhét és visszasietett a faluba. Ott aztán mesélni kezdi a nagyanyjának:

– Drága öreganyám, én olyat láttam a tó mentén, hogy a vér is meghűlt bennem.

– Mit, te fiú? – kérdezte az öreg.

– Egy nagy hatalmas kígyó kúszott keresztül a vízen, de a fogai akkorák voltak, mint a karom, s a szeme szikrát hányt. Elvitte az egyik malacunkat is.

– Jaj, drága gyermek, remélem, nem álltál vele szóba!

– Nem érkeztem én semmit sem mondani, csak a baltámat hajítottam utána, s szörny azzal együtt süllyedt el.

Nem szólt az asszony semmit, csak a fejét rázta és jajgatott. Hanem a fiúnak nagyobb volt a kíváncsisága, s másnap visszatért a tópartra. Járja körbe annak nádasát, lesi, hogy ott van-e a szörnyeteg, de nem talált mást, csak egy fekete jércét. Fogta a madarat, hóna alá csapta, és estére hazavitte a csürhével együtt. Bevitte a szobájába, paplan alá rejtette, s úgy bújt mellé éjszakára. Mire reggel lett, a fiú nem találta a jércét, hiába kereste. Felforgatta az ágyat, és csak egy apró tojást lelt a párna alatt. Azt gyorsan a hóna alá csapta, és szaladt az ólhoz, engedte ki a jószágokat, vitte le őket a tópartra. Elfeledkezett a fiú a tojásról, egész nap tartogatta, hát estére már érzi, hogy valami mocorog az ingujjában. Leveszi a ruhaneműt, kezdi rázni, abból kiesik egy kis kígyó. Emeli a lábát a kondásfiú, taposná agyon a porban csúszót, mire az megszólal:

– Ne bánts, kondás, ha már egyszer kikeltettél!

A fiú hátralép, s úgy nézi tovább a teremtményt.

– Megöltél és kikeltettél, mostantól téged szolgállak – folytatta a kígyó. – Kincset hozok neked, meglásd, aranyat, gyémántot, gazdagságot. Nem kérek cserébe mást, minthogy a kebleden hordozz, és minden ételből az első falatot nekem nyújtsd.

Rábólintott a kondáslegény, merthogy ki látott már beszélő kígyót, s igazából már nagyon vágyott a jómódú életre. Úgy is tett mindent, ahogy a kígyó parancsolta, s éjszakánként az csak hozta a temérdek aranyat a házhoz.

Furcsállta is a nagyanyja, miből lett a nagy gazdagság, de mivel ő is vágyott a jómódra, nem kérdezősködött. Egyszer aztán csak azt vette észre, hogy a fiú egyre sápadtabb. Aggódni kezdett az öreg, mi baja lehet a gyermeknek, kérdezte is tőle, de az csak a fejével intett, hogy semmi.

Nagyobb volt az aggodalom az asszony részéről, mintsem hagyta volna unokáját elsorvadni, hát leselkedni kezdett utána.

Egy éjszaka hallja, ahogy a fiú a szobájában suttog:

– Nem kell nekem már sem arany, sem kincs, csak menj el tőlem, mert kiszívod a véremet, s meghalok.

Sziszegő hang jött a paplan alól, az válaszolt:

– Megöltél és kikeltettél, most már téged szolgállak.

Tudta rögtön az öregasszony, miféle baj szállta meg az unokáját, s egész éjjel azon gondolkozott, mitévő legyen.

Reggel aztán, mikor kilépett a fiú, rákezdi neki mondani:

– Jaj, drága unokám, én oly beteg vagyok! Nem segíthet rajtam senki.

Megijedt a fiú, s rögtön faggatni kezdte:

– Mi történt magával, mondja? Mit tehetek, hogy meggyógyuljon?

– Jaj, drága fiam, az én keblemre lidérc szállt. Meggyógyítani azt már nem lehet, csak elzavarni.

Megértette a fiú rögtön, mire készül a nagyanyja, s válaszolt is úgy, hogy a keblén lévő kígyó ne értse.

– És hogy készül erre, nagyanyám?

– Drága fiam, ez a lidérc mindent megtesz, amit kérek, hanem cserébe az én vérem szívja. Ha leszáll az este, olyat kérek tőle, amit nem tud megcsinálni. Akkor aztán abba majd belefárad, s vagy meghal, vagy elmenekül.

Bólintott a kondásfiú, megértette nagyanyja tanácsát. Egész nap törte a fejét, ki is találta, mit kérjen.

– Zomog, drága kedvesem – szólt nyájasan a kígyóhoz –, tudod, hogy nagyanyám beteg, főzetet kell nekem csinálni az erdő összes növényének egy szálából.

A kígyó nem is kérdezett semmit, kicsusszant a fiú ingujjából, s kiosont az ajtó alatt. A fiú mély álomba zuhant. Másnap reggel elégedetten ébredt, széles mosollyal az arcán, de mikor állna fel az ágyból, érzi, hogy valami nyomja a mellkasát. Benéz az inge alá, hát a kígyó ott szunyókál. Kinéz az ablakon, s látja, hogy az udvar közepén nagy kazal áll, abban benne az erdő összes növényéből egy szál.

Elszomorodott a fiú, de ismét gondolkodni kezdett. Estére megint így szól a kígyóhoz:

– Zomog, kedvesem, úgy szeretném, ha a malom összes szem búzáját elhoznád nekem!

A kígyó nem szólt semmit, kicsusszant az ajtó alatt, s egész éjjel távol maradt.

Másnap reggel hiába ébredt volna a fiú boldogan, a kígyó ott csücsült a mellkasán. Gondolta magába, na, ebből sem lesz már semmi, kiszívja a vérem, s más gazda után néz. Hanem azért még egy kicsit törte a fejét. Mikor már besötétedett, így szólt:

– Drága Zomog, ha igazán szeretsz, reggelre kimered nekem szitával a tengert.

Nem szólt semmit a kígyó, kislisszant az ajtó alatt. Mikor reggel ébred a fiú, nem érzi a nyomást a mellkasán. Szétnézett a szobában, de a lidérc nem tért vissza.

Szalad a nagyanyjához, meséli neki a jó hírt, s az öregasszony megkönnyebbülve mesélni kezdett.

– Emlékszem, fiam, réges-régen az erdőben rablók tanyáztak. Sanyargatták a népet, minden pénzt elhordtak. Egyszer aztán hírük sem volt. Azt beszélték az emberek, hogy azok ott az erdőben lidércet fogadtak fel, s az segítette őket. De az ördögi jószág kiszívta a vérüket, és mindannyian odahaltak. Drága fiam, te megtaláltad a lidércüket, és hazahoztad.

Bólogatott egyetértően a fiú, és összeborult örömében a nagyanyjával. Nem ment az egy darabig a tó közelébe se.

Telt-múlt az idő, a fiú megöregedett, s egyszer mégiscsak rászánta magát, fogta a botját, s elsétált az erdőhöz. Ahogyan sétált a vízparton, egy nagy, hosszú kígyócsontvázat vett észre. Ahogy jobban szemügyre vette, csak akkor látta meg, hogy a koponyából egy balta áll ki. Nem vette ő el a baltáját, hanem az összes csontot a vízbe dobta. Zomog azóta is ott van, s várja, hogy újra gazdára találjon.

*

A szöveg eredeti megjelenési helye: Shrek Tímea. Ördögszeg. Kárpátaljai mesék. – Ungvár-Budapest: Intermix Kiadó, 2024.

Shrek Tímea

Névjegy Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük