Sárközi Zsófia: Irodalmi gyermekeim

Egy szinte eseménytelen nyár végén, amikor az ember azon aggódik, hogy nemsokára jön a szeptember és még nem csinált semmi jelentőset, üdítő érzés volt, hogy egy barátom felhívta a figyelmemet a KVIT (Kovács Vilmos Irodalmi Társaság) és a FISZ (Fiatal Írók Szövetsége) által szervezett írótáborra. Ragaszkodott hozzá, hogy menjek el, és nekem is megtetszett az ötlet, hiszen szeretek írni. Viszont az utóbbi időben különböző okok miatt – online oktatás, első év a főiskolán vagy csak simán a lustaság – elhanyagoltam az írást. De a jelentkezési vágytól hajtva újra elkezdtem alkotni. Akkor este hosszú idő óta elkészült az első novellám. Be kell valljam, hogy amikor még csak az ötlet született meg a fejemben, kinevettem magam, mert elég „betegnek” találtam az elképzelést. Vonakodtam is a megírásától, de olyan sokáig kattogtam ezen, hogy muszáj volt papírra vetnem. Nem sokkal utána még írtam két novellát, viszont az elsővel jelentkeztem a táborba.

Eleinte kicsit féltem, nem tudtam elképzelni, hogy pontosan milyen társaságba fogok csöppenni. A tábor első napján összegyűltünk Beregszászban a római katolikus templom előtt, és csak kevés ismerős arcot láttam, viszont kellemesen csalódtam, amikor elkezdtem érezni, hogy ez egy jó csapat, és nem bánja meg az ember, ha itt kitárulkozik.

Gálfi Dezső idegenvezetővel meglátogattuk Beregszász olyan épületeit, amelyek valamilyen módon kötődnek magyar irodalmunk és történelmünk nagyjaihoz. Ilyenek például a Bethlen-Rákóczi-kastély, Mikes Kelemen, Kölcsey Ferenc, Esze Tamás, gróf Széchenyi István, Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc, Radán Balázs, Geleji Katona István, Kossuth Lajos, Pálóczi Horváth Lajos, Tamás Mihály és Dsida Jenő emléktáblája, valamint Esze Tamás, Fedák Sári és Petőfi Sándor szobra. A rövid, ám tartalmas városnézés után a makkosjánosi Helikon Hotelbe mentünk, ahol a szobák elfoglalása után lepihentem pár percre.

Amikor lementem a többiekhez, meglepődve láttam, hogy mennyire jó a hangulat – talán köze volt ahhoz a néhány sörhöz, amit megpillantottam az asztalon –, mert eddig akárhol voltam, mindig egy csendes társaság fogadott, ahol csak fokozatosan eresztettük ki a hangunkat, de itt rögtön vidám légkör vett körül. Igaz, hogy nekünk, fiataloknak kellett egy kis idő, de nemsokára mi is becsatlakoztunk a nevetgélésbe, és az egész szinte olyan volt, mintha mindannyian régóta ismertük volna egymást. A hangomat nem hallották sokszor, de akkor is az előbb leírt érzés fogott el.

A kiadós ebéd és a bemutatkozás után megkezdődött az első műhelymunka, ahol közölték, hogy meg kell írnunk egy netnaplót, amiről fogalmam sem volt, hogy micsoda és hogyan kell írni, és abban a pillanatban úgy éreztem, haza akarok menni. Korábban már megemlítették, hogy naplót kell írnunk, de az igazat megvallva, egy kislányos naplót képzeltem el. Amikor este a szobatársammal elolvastunk egyet, hogy legyen egy alapunk, még jobban megijedtem. De aztán nekikezdtem, és akkor már nem volt ijesztő.

Visszatérve az eseményekre, a három nap alatt négy igen fontos dolgot tanultam meg:

1. 1. Különbség van írók és író emberkék között – ezeket meg kell tanulnunk elkülöníteni egymástól, hogy majd a magunk írásai se legyenek közhelyesek, figyeleméhesek vagy utánzatok.
   2. Tudj megválni az írásod bizonyos részeitől. „A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni” – írta Kosztolányi Dezső. A műhelymunkák során kielemeztük a beadott műveinket és a KVIT tagjai néhány javaslatot tettek arra, hogy mivel lehetnének jobbak a szövegek. Ebbe beletartozott a húzás is, ami merem állítani, mindannyiunknak fájt, hiszen ez számunkra olyan volt, mintha a gyermekünket csonkítanák meg. De rá kellett jönnünk, hogy vannak olyan szavak vagy akár mondatok, amelyeket nem árt kihagyni. Sőt, sokkal inkább hasznos.
   3. A kritika hozzátartozik az írók életéhez – akármit írsz, ha kiadod, számíts rá, hogy valamilyen kritikát fog kiváltani. Ez lehet jó és rossz is. Lehet építő, és lehet simán az „ezt az embert nem bírom, húzzuk le jól a könyvét” kritika. Mindegyiket meg kell tanulnunk kezelni. El kell fogadnunk és meg kell értenünk, hogy nem mindegyik kritika azért van, hogy minket negatívan tüntessenek fel. A tábor alatt is kaptunk kritikát, de mindannyian megértettük, hogy erre szükségünk van, ha fejlődni szeretnénk.
   4. Ne lepődj meg, ha egy összejövetelen meglátsz pár pohár alkoholt. A találkák szerves része egy kis sör vagy pálinka, de nem olyan mennyiségben, ami mámorvilágba nyújt betekintést. Egyszerűen csak a hangulatteremtésben segít, de szerintem a jó hangulat nem ettől függ.

A tábor harmadik napján ellátogatott hozzánk Bunda Fehér Rita, aki egy forgatókönyvíró workshopot tartott. Elmondta nekünk, hogy miből áll egy forgatókönyvnek a megírása, valamint az ebből készülő film összeállítása. Ezt követte egy műhely, majd egy tisztújító közgyűlés, amelyen – bár csak KVIT-tagok vehettek részt, de később elárulták, hogy – Marcsák Gergelyt választották meg a KVIT új elnökének. Mindezek után jött a vacsora, egy összegzés a táborról, majd két limerick felolvasása, amelyek a hotelban töltött idő alatt születtek, és a tábor lezárása.

Az előbb felsorolt négy fontos lecke közül inkább a második fogott meg. Nem igazán értek sok mindenhez, így mérhetetlen boldogság fog el, amikor írok egy novellát. Annyira büszke vagyok arra, amikor sikerül befejeznem egy írást, hogy majdhogynem fizikai fájdalmat okoz, amikor azt mondják, bizonyos részeket ki kell húznom. Az írásaim olyanok számomra, mintha a gyermekeim lennének, és ha ki akarnak venni pár részt, az olyan, mintha a gyermekeimet csonkítanák meg. Viszont, ahogy azt leírtam, már megtanultuk, hogy a szövegnek vannak olyan elemei, melyek nélkül a mű értéke megnő. Ebben a szemléletmódban igyekszem alkotni a továbbiakban.