Részeg párbeszédek

ilyesmikkel is találkozhatunk Juhász Tibor Salgó blues c. novelláskötetében, amelyben a lecsúszott, szegénységben élő emberek alapvető megnyilvánulási pontja a kocsma. Felkavaró hallgatni Tibi felolvasását. Legszívesebben elmondanám neki, mennyi Kék Acél van itt (Kárpátalján), és hány ember küzd a folyamatosan emelkedő rezsivel, a kiszámíthatatlan inflációval, és hányan kényszerülnek külföldre menni az alacsony fizetések miatt. (Ny)elvi kérdésekről nem is beszélve. Egy pillanatnyi betekintést adnék a szemszögemből, hogy tudja, nagyon jól átérzem/átérezzük, miről ír. Mert ez az országhatár csak egy kósza vonal, amit ha megközelítek, láthatatlan. Mindegy, hogy Salgótarján vagy Ungvár, esetleg Beregszász: rengeteg (sokszor nem is önhibájukból) perifériára szorult ember próbál valahogy boldogulni a mindennapokban.

Végre lehetőségem nyílt arra, hogy ellátogassak a Részek és párbeszédek rendezvénysorozatra. Az unalmas odaútról nem is írnék. Talán csak a buszban mellettem ülő csinos, huszonöt körüli slavette érdemel említést, akin úgy feszült az Adidas sportnadrág, mintha eggyé vált volna a bőrével. A haja kontyban, némileg a feje fölé emelkedve. Hosszúkás orra pedig kihangsúlyozta arcának kecses vonásait. Olyan könnyedén, csuklóból ejtette ki kezéből a maghajat a buszmegállóban, mint ahogy a falevelek hullnak körkörösen.

P80919-113334Még épp időben érkeztem meg a helyszínre, meglepően nyugtáztam, hogy Tibi megváltozott, mióta utoljára láttam. Ahogy hátranéztem az első sorban lévő helyemről, Marcsák Gergelyt, Kovács Eleonórát és Varga Nikolettet pillantottam meg. Mire megfordultam, Csordás László már elkezdte a beszélgetést. A gyors bemutatkozást követően már felolvasást hallhattunk, mégpedig a Salgó blues nyitónovelláját. Lehunytam a szemem. Dobogás, kanál és gyújtó, emeletek a mellkasomban, szürkeség, a pupilla tág. Néhányat még doboltam az ujjaimmal, majd felnéztem. „Kezük összekulcsolva, ujjaik közt zsíros rózsafüzér, ha valamelyik elszakad, a padlózathoz koccanó gyöngyök olyan hangot adnak, mintha sortűz ropogna” — az ehhez hasonló lírai képek belénk égnek.

Laci a két kötetről (Ez nem az a környék, Salgó blues) kérdezett, és azok tematikájáról, Tibi pedig mesélt, egészen átfogóan: a saját élettapasztalatairól, és egy térségről a ’60-as évektől kezdve. Kirajzolódott a salgótarjáni acélgyár fénykora, jólét és szocializmus, majd rendszerváltás és hanyatlás. De ebben a hanyatlásban nemcsak egy gyár vagy iparág vége tükröződik, hanem emberi sorsok is párhuzamosan. Szó esett az élményanyag gyűjtéséről, arról, hogy mennyire nehéz jegyzetfüzettel és/vagy diktafonnal valakinek a bizalmába férkőzni. De a kocsma, az kocsma. Ha oda mész, te is csak egy vagy közülük, tudtuk meg Tibitől, akinek eleinte a városhoz (Salgótarjánhoz) igazodott az identitása, később már a körülötte lévő emberekhez. Aztán a térségtől való elidegenedés témája került terítékre, immár debreceni szemszögből.

Milyen meghatározó, hogy hova születünk. Dragomán György jutott eszembe; a szerzői oldalán olvastam a napokban a következő mondatokat: „Napra pontosan harminc évvel ezelőtt, 1988. szeptember tizenhetedikén, hajnalban léptem át a román-magyar határt. Tizenöt éves voltam, most pedig negyvenöt, éppen annyi, mint amennyi apám volt akkor. Kétszer annyit éltem máshol, mint ott, mégis örökre meghatároz az első tizenöt év.

Néztem Tibit, ahogy beszél, válogat a szavak közt, néha a messzeségbe meredőP80919-110414(1) tekintettel. Ilyenkor látni azt a terhet, amely annyi emberi sors megismerésével jár együtt. Válogat a történetek között is, mert a legkönnyebbet sem könnyű megemészteni. Mégis tudtam, hogy minden pillantásával felméri épp a terepet a közönség közt. Úgy tűnt, mintha kicsit izgult volna: két könyvet szorított a combjához. Ha német lennék, már az igével éreztetni tudnám, hogy függőlegesen vagy vízszintesen helyezkedtek-e el a könyvek.

A beszélgetésből kihagyhatatlan volt a kérdés (vagy megállapítás), hogy te voltál az, aki kézzel írt verseket küldött a szerkesztőségbe?!, amely lavinaként indított el egy diskurzust a pályakezdésről. (Egy nappal később hallottam Szőcs Gézától Beregszászon, hogy kézírást küldeni szerkesztőségbe már 1970-ben sem volt divat. Az ő édesapjának volt egy írógépe, emiatt sok fiatal járt hozzájuk begépelni a szövegeiket. Az így kialakult kapcsolatoknak pedig hasznát vette a későbbiekben, amikor szerkesztő lett.)

2018-09-20 19.21.07Könnyű dolga volt Lacinak, kifejező válaszokat hallhattunk, kerek mondatokban. A kerekről a labdára gondolok. Kormos István verse napindító a Műúton. Csütörtökön az Európa-ligában játszik a Videoton. Visszatérve a beszélgetésre, írással kapcsolatos tanácsokkal lett bölcsebb a hallgatóság, valamint megtudtunk néhány jövőbeli tervet. (Spoiler alert: lesz még Juhász Tibor verseskötet.) Végül néhány, a közönség soraiból elhangzó kérdéssel zárult a rendezvény. Önző módon csak a sajátomra figyeltem. Az érdekelt, mennyire kell/szükséges belejavítani egy-egy interjúba. Minél kevesebbet – kapom a replikát –, a lényeg a nyelvi hibák kijavítása volt.

Aztán elindultunk sörözni: Tibi, Gergő, Laci, Nóra és én. A busz annyira zsúfolt volt, hogy úgy éreztem magam, mintha Mexikóból szöknénk éppen az Államokba. Túltett a nap végi Beregszász–Asztély buszjáraton. Húsz perc után egy pincébe indultunk le. Nem akármilyen hely ez — mondta Laci, közben Gergőre nézett —, volt idő, amikor itt söröztek Brenzovics Mariannával. Vajon én majd kinek fogom mondani, hogy kikkel söröztem itt? Lent már koccintottunk, nevettünk, megkezdődött egy igazi párbeszéd.

A pelmenyit kicsit sietve ettük, indultunk a csapi buszhoz. Ott még némi eszmecsere, jókívánság az útra. Gergővel néztük, ahogy beszállnak a többiek végül egy alkalmi fuvaros autójába. Tibi még visszafordult egy pillanatra, mintha még egy jelzőt keresne egy leendő verséből. Nem is sejtette, hogy aznap modellt ült nekünk. Lassan elgördültek az autó kerekei, közben pedig Finta Éva sorai jutottak eszembe:

„amíg nézel, szemedben bolygók pörögnek,

sistereg a felismerés,

világok csapódnak pályádra,

és olyan egyszerű a lényeg,

mert részek nyomódnak egésszé,

mint gyémánttá a szén.”

Nagy Tamás

Névjegy Nagy Tamás

1996-ban született Beregszászon. 2015 óta tagja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaságnak (KVIT). 2017-ben szerzett BA szintű diplomát a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol nyelv és irodalom szakán. Később ugyanott MA fokozatú diplomát szerzett magyar nyelv és irodalom szakon. Tagja a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ).

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük