Őz a lakótelepen

(Slendrián K. E.-nek)

E. szétkenődött szemfestékét igazgatja, közben meg-megakad a lélegzete, majd zihálva kifakad. Igyekszem megértő arcot vágni, de fél szemmel azt lesem, V. távolodik-e. Félek, hogy visszafordul, és újra kiabálni kezdenek. Szánalmas figura, még így, messziről is; lomha, hanyag. Nem értem E.-t…

Hajnalodik. Ilyenkor még nagyobb a lakótelep csöndje. Mintha a beton minden pisszenést magába szívna. Előveszek egy cigit, rágyújtok, kínálnám, de tudom, hogy ő sohasem dohányzik. Így csak mellé ülök, és igyekszem hasznosnak tűnni – nem megy.

Bámulunk: ő a fájdalomtól, én a tehetetlenségtől tompán. Felfedezek egy vörös sávot a szürke, repedezett aszfalton. Látom, ahogy E. kinyújtja lábát a fény felé, aztán rám néz, és teljes nyugalommal beszélni kezd:

– Valójában nincs megoldás, sem probléma, csak néhány meghasadt járdalap, melyeken araszolunk – kezdődnek valahol, aztán véget érnek. Olykor megbotlunk, és hajlamosak vagyunk évekig ücsörögni, sajnálni magunkat, pedig egy apró döccenés az egész.

Egy szempillantás alatt felpattan, és őz módjára ugrálni kezd a járda hasadásai között. Int, hogy kövessem. Felállok, szívok egyet a cigiből, elpöckölöm a csikket, de meggondolom magam, s csak legyintek, hogy én nem szoktam…

 

Együtt állunk az ajtó rossz oldalán

(Sz. A.-nak ajánlva)

Szalontai Alexandra: Ajtó

Szalontai Alexandra: Ajtó

Óvatosan belesek a szobába: nincs sehol. Kint van, dohányzik. Magamra kapok egy kabátot, és résnyire nyitom a bejárati ajtót. Nyikorog. Már meg kellett volna olajozni, mert éjjel, mikor néha kiszökünk a városba, túl sokat kell óvatoskodni vele, hogy a nevelők meg ne hallják.

Kinézek: sötét van; csak egy vörösen izzó pont serceg a levegőben. Egy pillanatra felkapcsolom a lámpát, látom, hogy a szomszéd ház falát bámulja.

Visszalépek a cigimért, közben lekapcsolom a világítást. Megállok a lépcső tetején, és rágyújtok. Lassan megszokom a félhomályt is: egyenként kirajzolódnak a grádicsok, s hamarosan az udvar minden szeglete megmutatkozik. Csend van. A gyufával bíbelődök.

– Ma rajzoltam… – szólal meg vontatott hangon. Bólogatok, s szívok egy slukkot.

– … egy ajtót, félig nyitva. Sokat matattam vele, hogy a fény, ami a résen át beszűrődik, megfelelő szögben essen. Aztán arra gondoltam, résnyire tolvajok és gyávák nyitják az ajtókat. Meg én. A sötétből nézem, ahogy elhaladnak előttem az emberek, nekem meg csak a cigi világít a kezemben.

– De legalább együtt állunk az ajtó rossz oldalán.

Hirtelen megfordul, felrohan a lépcsőn, belép a verandára, és felkapcsolja a lámpát, s mint akikre ráparancsoltak: egyszerre kezdünk el nevetni.

Megjelent: Kárpátaljai Hírmondó, 2016/1, 21.

Pák Diána

Névjegy Pák Diána

1989. január 31-én született Karácsfalván. Tanulmányait 1995-ben kezdte a Karácsfalvai Elemi Iskolában, majd 1999-től a Tiszaújhelyi Általános Iskolában folytatta. 2004 és 2007 között a Karácsafalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum diákja. A sikeres érettségi után felvételt nyert a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol-magyar tagozatára, melyet 2012-ben fejezett be. Jelenleg a tanárként dolgozik a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban, illetve a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük