(Slendrián K. E.-nek)
E. szétkenődött szemfestékét igazgatja, közben meg-megakad a lélegzete, majd zihálva kifakad. Igyekszem megértő arcot vágni, de fél szemmel azt lesem, V. távolodik-e. Félek, hogy visszafordul, és újra kiabálni kezdenek. Szánalmas figura, még így, messziről is; lomha, hanyag. Nem értem E.-t…
Hajnalodik. Ilyenkor még nagyobb a lakótelep csöndje. Mintha a beton minden pisszenést magába szívna. Előveszek egy cigit, rágyújtok, kínálnám, de tudom, hogy ő sohasem dohányzik. Így csak mellé ülök, és igyekszem hasznosnak tűnni – nem megy.
Bámulunk: ő a fájdalomtól, én a tehetetlenségtől tompán. Felfedezek egy vörös sávot a szürke, repedezett aszfalton. Látom, ahogy E. kinyújtja lábát a fény felé, aztán rám néz, és teljes nyugalommal beszélni kezd:
– Valójában nincs megoldás, sem probléma, csak néhány meghasadt járdalap, melyeken araszolunk – kezdődnek valahol, aztán véget érnek. Olykor megbotlunk, és hajlamosak vagyunk évekig ücsörögni, sajnálni magunkat, pedig egy apró döccenés az egész.
Egy szempillantás alatt felpattan, és őz módjára ugrálni kezd a járda hasadásai között. Int, hogy kövessem. Felállok, szívok egyet a cigiből, elpöckölöm a csikket, de meggondolom magam, s csak legyintek, hogy én nem szoktam…
Együtt állunk az ajtó rossz oldalán
(Sz. A.-nak ajánlva)
Szalontai Alexandra: Ajtó
Óvatosan belesek a szobába: nincs sehol. Kint van, dohányzik. Magamra kapok egy kabátot, és résnyire nyitom a bejárati ajtót. Nyikorog. Már meg kellett volna olajozni, mert éjjel, mikor néha kiszökünk a városba, túl sokat kell óvatoskodni vele, hogy a nevelők meg ne hallják.
Kinézek: sötét van; csak egy vörösen izzó pont serceg a levegőben. Egy pillanatra felkapcsolom a lámpát, látom, hogy a szomszéd ház falát bámulja.
Visszalépek a cigimért, közben lekapcsolom a világítást. Megállok a lépcső tetején, és rágyújtok. Lassan megszokom a félhomályt is: egyenként kirajzolódnak a grádicsok, s hamarosan az udvar minden szeglete megmutatkozik. Csend van. A gyufával bíbelődök.
– Ma rajzoltam… – szólal meg vontatott hangon. Bólogatok, s szívok egy slukkot.
– … egy ajtót, félig nyitva. Sokat matattam vele, hogy a fény, ami a résen át beszűrődik, megfelelő szögben essen. Aztán arra gondoltam, résnyire tolvajok és gyávák nyitják az ajtókat. Meg én. A sötétből nézem, ahogy elhaladnak előttem az emberek, nekem meg csak a cigi világít a kezemben.
– De legalább együtt állunk az ajtó rossz oldalán.
Hirtelen megfordul, felrohan a lépcsőn, belép a verandára, és felkapcsolja a lámpát, s mint akikre ráparancsoltak: egyszerre kezdünk el nevetni.
Megjelent: Kárpátaljai Hírmondó, 2016/1, 21.
