Öt percig halott

Natália a bíróság épülete előtt állt, néhányat szívott a cigarettájából, majd, amikor meglátta édesanyját, eloltotta, és a szemetesbe dobta a csikket.

Az épület belseje kopár volt. Néhány ajtó, és a mögülük kiszűrődő hangok tanúskodtak arról, hogy a korai időpont ellenére nincsenek egyedül. A folyosó végén, balra az ajtón cirill betűkkel ez állt: Titkárság. Natália bekopogott, majd várt.

– Jó reggelt kívánok. A tárgyalásra jöttem. Nyolc órakor kezdődik. Önnél kell aláírnom a papírokat?

– Itt, de a tárgyalás elmarad – válaszolta foghegyről az íróasztalnál ülő fiatal, szőke férfi.

– Engem erről nem értesítettek – lepődött meg a nő.

– Sztepán Sztepánovics halott, hogy akar maga bíráskodni egy koporsóban fekvő emberrel? Nem szégyelli magát? – emelte meg a hangját a titkár. – Mit képzel magáról?

– Hogy mi? Biztos, hogy nem halt meg, tegnap láttam!

– Na, maga ne nézzen hülyének engem, papírom van róla, hogy a volt férje halott! – a férfi egy dokumentumot lebegtetett a levegőben, majd azt asztalhoz csapta.

– Milyen papír ez?

– A migrációs hivatalból. Menjen már, és írja meg azt a kérvényt az ügy ejtéséhez!

Natália hátat fordított, és a folyosóra ment, a telefonjáért nyúlt, feloldotta a képernyőzárat, majd előkereste az ügyvéd számát a gyorshívóból. A hívott szám átmenetileg nem elérhető – válaszolta ukránul a robothang.

– Mi történt? Miért vagy ideges? – kérdezte az anyja.

– Azt mondják, István meghalt.

– Az lehetetlen, tegnap láttam biciklizni. Meg a szomszédok mondták volna.

– Én is láttam, de ez a szőke fiú azt mondja, papírja van róla.

A szürke folyosó végén fehér ingben egy férfialak közeledett. Vitálik, az ügyvéd volt az.

– Bocsánat, hogy megvárakoztattam önöket – mondta, és szájából a másnaposság elviselhetetlen szaga terjengett. Natália hátralépett, és úgy mesélte el, hogy mi történt a titkárságon.

– Na, várjon csak az a barom! – jobb kezével lenyomta a kilincset, és már bent is volt az irodában.

– Aljosa, milyen papírod van neked? Migrációs hivatalból? Az bizonyít valamit?

– Azt írja, hogy a volt férj halott, és én ezt jegyzőkönyvbe vettem – válaszolta már tisztelettudóbban a szőke fiú.

– Mindjárt felélesztem én azt a halottat! – mondta fennhangon az ügyvéd, és bekapcsolta a telefonját. Megejtett néhány hívást, majd a fiúhoz fordult. – Az okmányirodában nincs halotti bizonyítvány, és nem is jelentették Sztepán Sztepánovics halálát. Ki írta ki ezt a papírt?

– Szlávik…

– Az a marha? És neki mi joga van ilyet írni? – Vitálik megint telefonálásba kezdett, most már elvonulva egy sarokba, ahonnan Natália csak halkan hallotta a beszélgetést.

– Szlávik? Szia. Vitálik vagyok. Mit tudsz erről a Sztepán Sztepánovicsról? … Aha… És ezt ki mondta? … Az anyja? … Papírt kértél róla? … Akkor minek írtad be? Tudod, hogy amíg papírt nem adnak róla, nem lehet ilyet csinálni! Biztos lehetsz benne, hogy ezért még számolunk!

– Na, mi történt? – kérdezte a nő.

– Kimentek a végrehajtóval a házukhoz. Az anyja azt mondta, hogy meghalt, ők meg beírták.

– Hogy lehet ilyet csinálni? – háborodott fel Natália – Csak úgy, minden bizonyíték nélkül beírni, hogy valaki meghalt, mert azt mondják? Hát, nem semmi! Úgy látom, itt mindent lehet!

Édesanyja csitítgatni kezdte a lányt.

– Engem nem kell nyugtatgatni! – mondta fennhangon – Több, mint tíz éve nem látta a lányát, ha látja is, meg sem ismeri! Gyerektartást nem fizet, és még személyit sem tudok a lányomnak miatta csinálni. Egy éve akarom már ezt a bíróságot, erre egy ilyen balfék miatt nem sikerül. Eszem megáll!

– Nyugodjon meg, kérem – mondta az ügyvéd. – Mindjárt mindent elrendezünk.

A falióra hét óra ötvenöt percet mutatott. Ideje volt bemenni a tárgyalóterembe.

A bíró barátságosan intett a nő felé, ismerték egymást már régen. A gyerekeik ugyanabba a tánccsoportba járnak, múlt hétvégén is együtt voltak versenyen.

– Foglaljanak helyet – intett a székek felé. – Lássuk, mi is történt itt. Az ügyet ismerem, a feleket is.

– Bíró úr, van egy kis gond – szólt közbe az ügyvéd.

– Mégis mi?

– A titkár beírta a jegyzőkönyvbe, hogy a perelt fél, Sztepán Sztepánovics elhalálozott.

– És milyen dokumentum alapján?

– Kapott valami papírt a migrációs hivatalból, de nem engedte, hogy megnézzem. Állítólag az anyja azt nyilatkozta, hogy meghalt, de az okmányirodában semmilyen adat sincs, ami ezt alátámasztaná.

– A migrációs hivatalból? – nézett meglepődve a bíró – Ezek mindig, mindent… Bocsánat.  És akkor most mi legyen? Sztepán Sztepánovics nincs itt. Ön mit mond, kedves Natália?

– Bíró úr, most özvegyültem meg, a gyermekem félárva lett, és én mondjam meg, hogy mit csináljon? – válaszolta ironikus hangnemben a nő. – Fogalmam sincs.

– Na, ne idegeskedjen drága, minden rendben lesz. Ez a férfi többet is megélt már, mint a papíron való elhalálozás. Egy hónap múlva ugyanitt találkozunk. Addig csak megtaláljuk.

Kinyílt a bejárati ajtó, egy idősebb nő lépett be rajta. Őt egy férfi és egy nő követte.

– Sztepán Sztepánovics! Hát maga feltámadt? Pedig már régen elmúlt húsvét! – nevetett fel a bíró.

– Meg nem haltam, bár a tegnap este hosszúra sikeredett. – válaszolta mosolyogva a férfi.

– Na, rendben. Mindketten írnak egy kérvényt, hogy elnapoljuk a tárgyalást. Mi pedig kijavítjuk ezt a kis hibát, ami történt. Natália kedves, ön hozza magával a lányát is, és minél több tanút, aki igazolja az állítását. Sztepán, hát, ahogy magára nézek, úgy gondolom, jobban tenné, ha magától lemondana az apai jogokról. Nekem nem úgy tűnik, mint aki nevelni szeretné a lányát.

– De akarja! – vágott közbe a férfit kísérő idősödő nő.

– Maga meg kicsoda? – kérdezte mogorván az eddig jó kedélyű bíró.

– Sztepán édesanyja.

– Maga eltemette a fiát, miközben élt. Hogy adjak hitelt a szavának?

– Hirtelen felindulásból mondtam.

– Nagyon remélem, hogy az előbbi kijelentését is. Mára az ügyet berekesztem, egy hónap múlva találkozunk.

A felek két külön szobában írták meg a kérvényt a tárgyalás elnapolására. Az épületből kiérve megszólalt Natália édesanyja.

– Menjünk be a piacra még.

– Mit akarsz venni?

– Koszorút.

 

Megjelent: Együtt, 2018/4.

Shrek Tímea

Névjegy Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük