Ma nem vagyok ironikus hangulatban, inkább csak amolyan mélázósban. Mikor az ember leül, és órákig mereng a szőnyegmintákon vagy a függöny és az ablakon át beszökött szél táncán, és minden színről, illatról, zajról eszébe jut valami.
Ma nem tudok nagy elméleteket gyártani, és szerintem világmegváltó ötleteim sem lesznek. Csak úgy jólesik lenni, kortyolgatni Satie mellé a kávét, és nézni a délutáni fényeket. (Kis montázs ötlött fel bennem arról, hogy mi a lét értelme. Pontosabban, és kissé sablonmentesebben
: mi a lét értelme akkor, ha az ember nem alkotásra született? Egyik kedves barátom szerint a NEM alkotó emberek arra születtek, hogy legyenek, a szó legnemesebb értelmében. (Ilyen egyszerű?) Lehet ez az igazság, de talán mindenki alkotásra született. Talán valami nagy, teljes egész részei vagyunk egy hatalmas festővásznon vagy sakktáblán, vagy mint egy perzsaszőnyegen a minták. Talán nem.)
Mindig is szerettem azt az érzést, mikor minden munkám elvégeztem, amit pedig nem, az arra a napra már úgy maradt, és pihenhetek. Pihentethetem a szemem a falakon, a tárgyakon, a nap felé úszó porszemeken. Hallgathatom a kintről beszűrődő szöszmötölést, nevetést, kiabálást.
Megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül, de mégis úgy figyelhetem meg a világot, mint aki sosem volt jelen benne. Így abban a tudatban lehetek részese az életnek, hogy közben nem zavarok meg semmit. Az ember olyan, mint az állat (tudom, nyers megfogalmazás), csak természetes közegében és megszokott tevékenységei között viselkedik őszintén.
Szeretem megfigyelni az embereket úgy, hogy éppen azt csinálják, amihez értenek. Izgalmas és inspiráló látvány önbizalommal teli nőket és férfiakat tanulmányozni, – s itt kéretik nem összekeverni az önbizalmat az önteltséggel, mert ahhoz egy teljesen más szemüveg dukál.
Pedig gyakran múlatom az időt azzal, hogy újragondolom ismerőseimet – más szemüvegen keresztül nézem, ha úgy tetszik. Belehelyezem őket különböző szituációkba, és kiszámítom, hogyan is viselkednének az adott körülmények között. A legtöbb esetben beigazolódnak ezek a számítgatások, és hasznosnak bizonyulnak, mert a saját magam alternatív megnyilvánulásait is kikalkulálom. Például ha xy ezt vagy azt mondaná, akkor én így és így reagálnék, és annak a reakciónak ez és ez lenne a következménye. S mint mondtam, általában beigazolódnak a fenti képletek, így jóformán sosem ér meglepetés.
Egész gyerekkoromra nyúlik vissza ez a „megfigyelési mánia”. Körülbelül tizenegynéhány éves lehettem, mikor láttam egy ifjúsági filmet egy detektívlányról, akiből később író lett (a címére már nem emlékszem), és úgy döntöttem, hogy én is ilyen akarok lenni. Elkezdtem méregetni a barátaimat, idegeneket, rokonokat, persze eleinte csak külsőleg, s leírtam a benyomásaimat. Később automatikussá vált az, hogy kapásból elemzek mindenkit.
Ez, ahogy említettem, nagyon hasznos tud lenni, mert ki tudom küszöbölni a váratlan helyzeteket, másrészt szinte azonnal teletűzdelem az adott személyt különböző jelzőkkel, és mindenkit sztereotipizálok, aztán ha ne adj’ ég, a várttól eltérően viselkedik vagy tesz valamit, bennem összedől egy világ, főleg ha fellegvárat építettem az adott egyén köré.
Szóval ez a fajta létforma – amibe beleneveltem magam – sem mindig működik, s azt hiszem, előbb vagy utóbb le kell majd kászálódnom az elefántcsonttoronyból – ami persze közel sem olyan magas, mint amilyen a Babitsé volt (oda üljenek csak mások) –, és saját magam is megfigyelni valami természetesebb, emberibb közegben.
Ez a nap azonban… csak egy nap lesz. Ma még ülök egy kicsit a magam alá kapart emlékeken, tapasztalásokon, átrágom a félresikerült dolgaimat, újragondolom a félreismert barátokat és/vagy ellenségeket (ha vannak ilyenek), hallgatok egy kis Satiet, iszom mellé a kávét, nézem a függöny keringőjét, bámulom a falakat. És csak leszek.
