netnapló – Ki mire elég?

diaGörögkatolikus vagyok. Alapvetően nem hiszek semmiféle karmában, előzőéletben vagy reinkarnációban. Persze hozzá kell tennem, tinédzser koromban voltak félresiklásaim, amikor a wiccától kezdve a New Age-es halandzsáig mindent elolvastam, meghallgattam, kipróbáltam. Természetesen ezt az időszakot mély megbánás követte (aztán kanyar, újra megbánás, gyónás, áldozás, hátraarc), mivel a szüleim mindent megtettek, hogy hithű gerincest neveljenek belőlem, ami többé-kevésbé sikerült is nekik – respektálom őket ezért.

Szóval alapvetően ragaszkodom a katolikus dogmákhoz: megszületünk, meghalunk, majd tetteinkhez mérten elfoglaljuk megérdemelt helyünket és pont.

Mielőtt bárki megszívná a fogát, nem vallási kérdéseket akarok piszkálni (nem akarok, de fogok), csupán összefüggéseket keresek ember és ember, sors és sors között. Hogy miért azok vagyunk, akik, miért oda születtünk, ahova, miért történik ez meg amaz, et cetera…

Vajon mindenki egy adott úti céllal jött a világra, ahol adott időben és helyen meghatározott emberekkel kell, hogy találkozzon, és azokkal a meghatározott emberekkel meghatározott feladatokat kell véghezvinnie, valamint személyre szabott problémákat és leckéket kap, amiket meg KELL oldania és meg KELL tanulnia? És ha így van, akkor miért pont nekem vagy neki kell azokat a specifikus házi feladatokat elvégezni? Mintha előre kiképeznének valamire. De mi történik, ha nem bírom a kiképzést, mehetek a zaciba? (Akár egy videojáték, ahol, ha az előre eltervezett, „sárgaköves” úton haladsz és legyőzöd az akadályokat, elnyered a trófeát, vagy bebocsáttatást nyersz a várkapun. Igaz, kissé sántít a hasonlat, mivel egy videojátékban egynél több életünk van.)

Esetleg Isten, mint a legyeket, elengedi az embereket a világ négy sarkán, és lássuk, hogy ki mire elég módon túráztat?

Ha már itt tartunk, a szabad akarat kérdése is homályos pont számomra. Szép dolog, hogy azt csinálhatunk, amit akarunk (valami röhög belül: lőn „társadalom” és lőn „politika”. Itt tennék egy kis híján ideillő szövegközi beszúrást, valamint köszönetet mondanék az intertextualitásért és Rousseau észjárásáért: „Az első ember, aki bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki, ez az ember teremtette meg a polgári társadalmat. Mennyi bűntől, háborútól, gyilkosságtól, nyomorúságtól és szörnyűségtől menekült volna meg az emberi nem, ha valaki kiszakítja a jelzőkarókat vagy betemeti az árkot, és így kiált társaihoz: Ne hallgassatok erre a csalóra! Elvesztetek, ha megfeledkeztek róla, hogy a termés mindenkié, a föld pedig senkié!”), de tudja az ember, hogy mit akar? És még ha tudja is, biztos, hogy az hasznára válik?

Ha a legelső emberpár, akiknek tényleg nem volt okuk panaszra, képesek voltak kísértésbe esni, holott mindössze egyetlen tilalomfát állított nekik a Teremtő, akkor MI, a XXI. század emberei, akik (a tanítás szerint) eleve bűnben születtünk, hogyan tudnánk szabadon JÓL választani BÁRMI között is?

Lecsupaszítva a fenti hűhót, azt gondolom, hogy mindenkinek szubjektív hite van. Itt eltekintenék az ateistáktól, akik állítják, hogy nem hisznek semmiféle felsőbbrendű dologban. Én viszont állítom, hogy igen, csak takargatják, mint kopasz ember a fejét, hisz ha nem másban, akkor az egójukban.

Szóval mindenkinek szubjektív hite van, és szubjektív igazsága. Ez a két dolog vezet az életben. Az én tapasztalataim és meglátásaim szerint minden van és semmi nincs, minden igaz és vice versa. Az az igaz, amit elhiszünk.

Én azt hiszem, hogy van Isten, van úti cél, van szabad akarat. Hogy nincsenek kijelölt utak, a dolgokat nem készen kapjuk (akár a szobrász, akinek rendelkezésére áll az agyag, vagy a kő, fa stb., viszont a saját kreativitásán múlik az, hogy miként bánik az anyaggal, és mit hoz ki belőle), és eldönthetjük, hogy merre menjünk. Hiszek abban is, hogy nincsenek véletlen döntések, találkozások, „fölösleges” személyek vagy nehézségek. Hogy minden mindennel és mindenki mindenkivel összefügg. Hogy ahol csak járunk, nyomot hagyunk. Viszont abban is, hogy Isten elengedett minket, mint legyeket, és nap mint nap túráztat. De jól teszi!

Pák Diána

Névjegy Pák Diána

1989. január 31-én született Karácsfalván. Tanulmányait 1995-ben kezdte a Karácsfalvai Elemi Iskolában, majd 1999-től a Tiszaújhelyi Általános Iskolában folytatta. 2004 és 2007 között a Karácsafalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum diákja. A sikeres érettségi után felvételt nyert a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol-magyar tagozatára, melyet 2012-ben fejezett be. Jelenleg a tanárként dolgozik a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban, illetve a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük