Az indulás reggelén, május 9-én pontosan kelek, az ímélben előre megadott időpontban: irodalmi karavánon veszek részt sokadmagammal, komolyan kell venni ilyenkor az elindulást és a megérkezést. Gyorsan elvégzem a felkelés utáni rutinteendőket, összepakolok, még egyszer ellenőrzöm az úti okmányokat, kissé idegesen reggelizek, végül várom Dupka György érkezését. Így telik el félóra, lassan egy egész óra, majd úgy döntök, előveszem – életem tanácstalan pillanataiban immár sokadszor – Szilágyi István remekművét, a Kő hull apadó kútba című regényt, és Szendy Ilka rendkívül árnyalt, összetett lelki vívódásaiba, gondolattöredékeibe feledkezve ülök tovább viszonylagos nyugalommal folyosónk fotelében. És amikor már úgy döntenék, reménytelenül visszafekszem, megjelenik végre házunk előtt az autó. Javították az utat épp Eszeny közelében, korlátozták a forgalmat, ezért a késés. Irány hát gyorsan Csonkapapi, ahonnan már Nagy Zoltán Mihállyal együtt megyünk a közeli határra, hogy a túloldalon, Csarodán Vári Fábián László is csatlakozhasson hozzánk. Így lesz teljes a csapat.
Az irodalmi karaván résztvevői (balról): Dupka György, Nagy Zoltán Mihály, Hodossy Gyula, Csordás László, Vári Fábián László és Zirig Árpád
Magyarországot majdhogynem átszelve Győrnél kanyarodunk jobbra, és egészen addig haladunk, amíg a magyar feliratok mellett lassan megjelennek a szlovákok is. A Svejk sörözőre felkapom a fejem, be kellene ide is térni, de irányít minket tovább a GPS konokul, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan Dunaszerdahelyet nem ismeri egészen jól: szállásunkat csak némi keresgélés és útbaigazítás után találjuk meg. Megnyugtató azért, hogy a járókelők kérdéseinkre rendszerint magyarul felelnek; kicsit olyan ez, mintha Beregszászon járnánk. De sietnünk kell, hamarosan kezdődik a bemutatkozó beszélgetés Hodossy Gyulával és a többiekkel, amelyen elhangzik egy olyan mondat, amit az elkövetkező két napban már én emlegetek fel ismét, ironikusan, ebből is kibontva a nemzedéki különbségeket: „Mi már nyugdíjasok vagyunk, kivéve Csordást.”
Másnap a helyi magángimnáziumban tartott író-olvasó találkozó után Felsőszelibe megyünk, ahol a számunkra meglehetősen következetlennek tűnő házszámok között bolyongva némi segítséggel megtaláljuk a könyvgyűjtő, Oros László otthonát. Komoly ez a magángyűjtemény: már felületes szemlélődés után feltűnik, hogy ritka kéziratok és kiadványok sora van gondosan elhelyezve a polcokon, sőt, még a kárpátaljai magyar irodalomnak is jut egy külön kis hely. De nincs túl sok idő, még ebédelni kell a nagy út előtt.
A könyvgyűjtő íróasztala
Felsőszeli határában aztán beírom a GPS rendszerébe úti célunkat, Rimaszombatot, hogy kezdetét vehesse végeérhetetlennek tűnő utazásunk keresztül-kasul a Felvidéken, békés és elhagyatott sík földeken vagy éppen szeszélyesen kanyargó hegyoldali utakon, szerpentineken, háromszáznál is több kilométeren át. Az út már-már elviselhetetlenül hosszú, és a hőségben meséléssel, hecceléssel ütjük el az időt. Késő délután érkezünk meg a helyszínre, vendéglátónk, Hajdú István el is kezdi szinte azonnal az egyeztetést, majd családias közönség előtt beszélgetünk közel két órán keresztül. Később kiderül, két – magyarul egyáltalán nem tudó – francia fiatal szintén ott ült a közönség soraiban, akik valószínűleg nem sokat értettek fellépésünkből, legfeljebb annyit, hogy elhangzott pár alkalommal az ilyenkor szinte kihagyhatatlan kulcsszó: Trianon.
Harmadnapon már rutinosan kelünk, igyekezni kell, hogy még a közelgő hőség előtt Kassára érjünk. Az út ezúttal is hosszú, de nem elviselhetetlenül. Viszonylag korán a városban találjuk magunkat: van egy szabad óránk, hogy körülnézzünk. A kassai dómot választjuk természetesen, ahol nemrég már megfordultam az erdélyiekkel. Gyors pillantást vetünk II. Rákóczi Ferenc szarkofágjára, de sietni kell, mert hamarosan kezdünk az iskolában. A macskaköveken haladva végig elcsodálkozom, hogy sehol sem hallani magyar szót. Egészen más ez a város, mint Dunaszerdahely, elmaradoztak a magyar feliratok is útközben.
A kassai dóm
A fellépést követően utunk Tokajig vezet, kell még ez a kitérő a léleknek, aztán irány a határ. Amikor meglátjuk a cirill betűs feliratot, és a határőr gyanúsan méreget minket, már tudjuk, érezzük, hogy megérkeztünk, újra hazai földön vagyunk. A gödrök fölött araszolva megígérem magamnak, hogy soha többé nem vállalok el ilyen hosszú utat, de jól tudom, hogy ez lesz az az ígéret, amit nem fogok betartani. Mert utazni, világot látni, felfedezni az idegen pillantása mögötti mélységet olyan tapasztalat, amely állandóan hiányzik, még akkor is, ha a saját, jól ismert hétköznapjaim közül néha nehezen lépek csak ki.
