Nagyjából másfél órát utaztunk a barátommal, hogy Csongorról megérkezzünk Beregszászba, az Európa–Magyar Házhoz. Sikerült. Körülbelül háromnegyed órával korábban a helyszínen voltunk. Ekkor már Dávid, Timi és Gergő is a megszokott helyét elfoglalva szemlélgetett egy apró, barna fedelű könyvet. Aztán bevillant, hogy ez a várva várt KVIT-füzet lehet, és igen, az is volt. Gergő annyira büszke volt és boldog, hogy több százszor átlapozta, szemügyre vette, és persze én is boldog voltam, hogy végre a kezemben tarthatom.
Ezt követően Laci és Nóra jelent meg az udvaron. Először elmesélték, hogy fél órát késett a vonatjuk, de egyáltalán nem tűntek mérgesnek emiatt. Mosolyukból az látszott, erősen hozzászoktak már a mi kis szétszórt otthonunk viszontagságaihoz.
Végül Dezső, Niki és Tamás is megérkezett. Kezdődhetett a várva várt témamegbeszélés.
Mivel a műhelymunka levezetéséért ezúttal Timi volt a felelős, így hát bele is kezdett az ismertetésbe. Elmondta, hogy az aznapi témánk a „Mi fér bele 50 szóba?” elnevezést kapta. Elsőként a világ leghíresebb rövid novelláiról beszélgettünk, melyek közt volt Hemingway hatszavasa („Kisbaba cipő eladó. Soha nem hordták.”), Darvasi László A világ legrövidebb novellája című írása és Arthur C. Clarke SiseneG című műve. Szó volt Örkényről is, aki az egypercesek műfajának megteremtője, s az egyik leghíresebb rövidnovella-író.
A bevezető után megkaptuk az első körkérdést: vajon mikortól nevezhetünk egy novellát rövidnek, és teljesnek érezzük-e ezeket az írásokat kurtaságuk ellenére? Elsőként Nóra válaszolt. Ő úgy gondolta, hogy mint alkotás teljes értékű egy-egy ilyen szöveg, de az már más, hogy az olvasó annak érzi-e. Csaknem egyöntetűen úgy gondoltuk, nem kötelező vaskos regényeket írni ahhoz, hogy egy mű egész legyen. S akkor számít rövidnek egy alkotás, ha megfelel annak az elvárásnak, hogy szinte bárhol, bármilyen körülmények között van időnk elolvasni.
Összehasonlítható-e a próza és a líra rövidsége? – vetődött fel a kérdés. Laci Pilinszky János Szálkák című kötetét és Weöres Sándor Tojáséj című egyszavas versét hozta fel példának a témában. Úgy gondolta, ugyanúgy lehetnének ezek a versek novellák, és fordítva. Szerinte olvasattól függ a műfaj meghatározása. Timi pedig az egyperceseket a próza haikujának nevezte, és ő szintén egyetértett azzal, hogy ezek a versek lehetnének akár novellák is.
A műnemek és műfajok összehasonlítása után áttértünk a címek fontosságára. Timi elsőként Tomit kérdezte arról, nehéz-e számára a címadás. Tomi egyértelműen azt válaszolta, hogy nem, és ő nem is tartja olyan fontosnak ezt a részét az alkotásoknak. A többiek ezzel ellentétben úgy gondolták, hogy fontos a cím, hiszen az olvasót ez készteti arra, hogy tovább olvasson egy művet. Például Nikiben elsőként a cím fogalmazódik meg, és majd csak utána jön a „kidolgozás”.
A körkérdések megválaszolása után több olyan Örkény-novellát elemeztünk, amit egy-egy tag már előzőleg megkapott otthoni elemzésre szánt műként. Elsőként ők mondták el a véleményüket az írásokról. Majd később együtt, különböző szempontok alapján értékeltük azokat. Például: hány szóból áll, jónak érezzük-e a címválasztást, érthető-e, mit akart kifejezni vele az író?
A műhelymunka utolsó részében mindenki felfedhette saját ötven szóból álló írását. Ezután az alkotás folyamatáról beszélgettünk, és arról, nehézséget okozott-e számunkra az, hogy egy bizonyos keret közé voltunk szorítva, azaz – a címet nem számolva – ötven szóban kellett elmesélnünk egy történetet. Erről egészen különböző meglátások születtek. A tagok egy része úgy gondolta, nem okozott gondot az, hogy röviden kell fogalmaznia. De volt olyan KVIT-tag is, aki szerint nehéz pár szóban elmondani egy történetet, főleg azért, mert egy prózaíró általában arra törekszik, hogy minél árnyaltabb legyen az alkotás.
Összegzésül elmondhatom, ez a műhelymunka is produktívnak bizonyult. Sok érdekes és tanulságos témáról esett szó, melyet felhasználhatunk az alkotás folyamatában, vagy ha olvasóként szemlélünk egy adott művet.
