Gomolyog az ég, mintha
lángolni akarna.
Tört gerincű háztetőn
megmozdul a szalma,
s nyugtalanul talpra áll
az út pora is lent.
Riadt hangú kisharang
békíti az istent.
A magasság reccsen, a
felhők megszakadnak,
megreszket a zárt ajtó,
elsárgul az ablak.
Mérföldjáró zivatar
csörtet át a kerten,
egy félvállú szilvafa
áll nyakatekerten,
zöld gyümölcsöt szüretel
a vihar a fáról,
mohos vályú víztükrét
rücsközi a zápor,
s esik, szakad, tajtékzik.
Körül minden füstöl,
csak egy négyszemű kis ház
fehérlik a füstből.
Bent a falon az időt
cipeli az óra.
Aztán a vén csűrtetőn
megszólal a gólya,
engesztelő hét színét
ívelgeti a nap,
lucskos szárnnyal a kotlós
a vihar után csap,
lábnyomait rajzolja
a sárba a csirke,
s mosolyog a karón egy
négerfejű szilke.
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 65-66. old.
