Amikor hozzám jössz, amikor én hívlak –
szemedben gyúljon ki minden alvó csillag.
Mikor kezemhez érsz – kezed ne reszkessen,
s arcodra a lelked lángrózsákat fessen.
Csituljon ajkad, ha én bántalak néha,
de ha engem bántnak – te ne maradj néma.
Légy pártos bírám, ha zajlik a nagy verseny,
s dédelgesd életre minden alvó versem.
Ha pirosra csókolt hétköznapok lelkén
ölelő szavaim nyomait nem lelném –
mondd azt, hogy te látod, mondd azt, hogy te érzed,
mondd, hogy ha én adtam – mindenemet adtam,
hogy az én lelkem is ott izzott a napban,
mely érted s másokért tegnap is elvérzett.
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 45. old.
