Pestről jöttél a Kárpátok alá,
és mert ez a nagyvilág oly kicsi –
találkoztunk,
s úgy éreztem, talán
örültünk is egymásnak egy kicsit.
Ültünk ketten… Halkra fogta szavát
a szellővel feleselő nyárfa,
s a déli nap csurgatta aranyát
az égről a két boros pohárba.
Szállt a nótánk, de a gondunk maradt;
fájt, ami fájt – bántott, ami bántott…
Kérdezgettük a boros poharat,
rendezgettük sorsunk s a világot.
És a világ, hallotta is, hidd el,
amikor az újra tettük eskünk,
s megfogadtuk, hogy lobogó hittel
minden zászlót szívpirosra festünk.
A föld büszkén mozdult talpunk alatt;
kihallgatta álmom s az álmaid.
Örömében sírt a nyárfa s a nap
Megnyugodva búcsúzott másnapig.
… És október tarkára festette
a Kárpátok bükkjein a lombot…
Hallottad az ősz szavát Pesten te?
Mit meséltek a budai dombok? …
Aztán… puska dördült… Rémült zajjal,
csörömpölve beömlött egy ablak…
Hol voltál te? Hol vert fel a hajnal?
… Milyen nevet adtál te e napnak? …
Hol voltál te, mikor a házfalak
omlottak? … A zászlód a rőt lángok
poklában is szívpirosnak maradt?
S ha nem, – tudtad, ki vérébe mártod?
Hol vagy te most, mikor a vén nyárfa,
ahol ültünk akkor ott teveled,
ezer rüggyel bomlik az új nyárba?
Hová szálltak az őszi levelek?
Hová mentél? Melyik csillag vitt el
az idegen zászlók tarka selymén?
Hol buktál le törött szárnyú hittel?
Hol vakít most az aranyból vert fény?
Hol alkusznak most régi hazádra? …
Nyújtsd csak ki a két markod és ítélj:
egy ezredév benned rekedt álma,
pénzre váltva, idegenben mit ér?
S adj el mindent, aminek van ára! …
Orgazdád majd hazát is ad, újat,
csak kifosztott lelked szolgasága
emelje az ég felé két ujjad.
Csak esküdj a száz csillagos égre,
hogy ott, hol a szabadságért folyt a
drága rögre egy nép olcsó vére –
születik még alázatos szolga.
Csak esküdj! … S a Duna–Tisza táján
akác virít és zöldell a nyárfa,
és megfogant a kihullt vér árán
tízmillió régi koldus álma.
S lábad nyomát még őrzi lehajtott
fejjel a fű; emlékszik, ki járt ott…
Ott, ahol a bölcsőd fája hajtott –
áldást fakaszt a rög, áldást – s átkot…
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 26-27. old.
