Rongyos kis falu volt, a patakja sárga,
a papja kölcsönpap, a kisbíró sánta.
Rongy falu, ahol az asztalos már úr volt,
petró- és pálinkaszagú volt az új bolt,
kifent késsel jártak a fiúk a bálba,
s félvéka búzát kért érted is a bába.
Most hogy méregetem, meddig ér az emlék,
látom magam, mintha iskolába mennék,
mert az iskola volt a legnagyobb élmény:
a mord épület, mit csak alkonytájt ért fény,
a pad, ahol ültünk hat évig én és te,
amelybe még apánk anyánk nevét véste,
hol ingyen füzetért hatvan gyerek sort állt,
tíz fenekes járt, ha nem tudtunk egy zsoltárt,
s a legszebb mese volt, taníthattak bármit,
hogy le tudta győzni Góliátot Dávid.
Apám falat rakott, apád – földjét túrta.
A bajuk hosszú volt, az örömük kurta,
de azért mindkettő – a kis falu szürke
gondja elől – fiát a városba küldte.
Néha felvillannak még az ócska képek:
az álmos kisváros, amelyet úgy tépett-
tépázott az idő, mint a szelek bontják
sallanggá a madárijesztők nyűtt rongyát.
Ugye, milyen nagy volt minden onnan lentről?
A lakkcsizmás hajdú, fehér kesztyűs rendőr,
a kis alázatos képű boltossegéd,
a szuronyos baka, a kimenős cseléd,
az m. kir. polgári, a félévi tandíj,
melyért kizártak, ha nem tudtuk megadni,
kis szobánk falán a friss-zöld szirmú penész,
s puliszkás álmunk, mely éhes volt és merész.
Álmodtunk. Te földet, sokat, és gépeket.
Én varázscipőket, melyben átléphetek
szurony-fényes rangot és bot-lelkű törvényt,
s tollat álmodtam, mely versekbe nem tört még.
Álmodtunk. Emlékszel? Egy nyári vasárnap
nekivágtunk otthon a poros határnak.
Köröttünk tengerként folyt a sárga élet,
fölöttünk is az ég óceánja kéklett,
s olyan kicsik voltunk, akár két megrettent
porszem, vihart váró pusztákba temetve,
s kerestük az erőt, amely ott fent s itt lent
a legnagyobb törvény: kerestük az istent.
Mondtam a magamét, hogy az isten itt van:
tegnap a száraz rög langyos könnyét itta,
ekéd ősszel barna homlokába vágod,
nap-szívéből lop a magod élet-lángot,
ott van a kenyérben, mit anyád, ha megszel –
hat felé oszt, ott van szemedben, ha fekszel
s nézed a világot, melybe annyi köröm
mart már, hogy gyógyírnek kevés a más öröm,
s csak a nagy dolgokért önként vállalt kereszt
váltja meg az embert. A keresztet keresd…
Mondtam a magamét s megkérdeztem: Érted?
Nézted két markodban a gyógyuló kérget,
mit a tavalyi nyár hajnalai törtek,
s tompa hangon szóltál: Add nekem a földet.
A földet, az egész határtalan mezőt,
ezt a folyton fogyót, temetőkbe veszőt,
s leveszem versből lett szép istened hazug
keresztjéről a te megfeszített falud.
Rég volt… Már lemértem, mennyit ér az emlék.
Puliszkás álmunkat dédelgettük nemrég,
csatáztak lelkünkben kölyök-forradalmak,
véres rendet vágva ekének és dalnak,
hogy mint e földön, hol szép istenek hazug
keresztjein függtek rongyos kicsi faluk,
a világon is, mit száz Góliát ámit –
győztes csatát vívjon a parittyás Dávid.
*
A vers eredetileg Kovács Vilmos Lázas a Föld c. kötetében jelent meg. A Falusi emlék olvasható A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban is.
