Kovács Vilmos: Éva, hol vagy?

S szólott az Úr: Most kelj fel és nézz szét.

Ugye szép e világ? Fent a kék ég,

rajta napok, csillagok és holdak.

Kezemen a sebek már beforrtak,

de nehéz volt, míg a földet hordtam

talpad alá… Nézd vérem a porban.

Miért tettem? Nem is igen értem.

Elmúlt hat nap, s íme: itt az Éden!

Készen a mű: tiéid a dolgok.

Magad leszel, s gondtalan és boldog.

 

S szólottam én: Uram, eltelt hat nap,

én aludtam mélyén az anyagnak,

s kiszakított belőle a törvény.

Uram, ne szólj! Én tudom, mi történt.

Én jártam a mérhetetlen káoszt,

és hogy kissé bambán nézünk rá most,

hogy összeállt renddé, én megértem.

Uram, nekem nem kell ez az Éden.

Bennem napok robbanása él még.

Éltem – örök mozgás, s csak az érték

számomra, mit két kezem teremt meg.

Téged is majd egyszer megteremtlek

magamnak, az önmagam képére,

s ha megunlak – félreteszlek, félre…

Nekem adtál milliónyi dolgot?

De mondd, hogyan legyek velük boldog,

hogyha fojt a titok: a nagy Törvény?

Értsd meg, Uram, úgyis csak széttörném

Édenednek rácsát, hogy elmenjek

rögös útján e földnek és mennynek.

És hogy miért, hogy merre, azt kérded?

Hát merre tart fent az a temérdek

fényes csillag az éjszín utakon

és miért él? … Ugye hogy buta gond.

Buta, Uram. S most elmegyek… Másat

nem kérek, csak adj mellem egy társat,

Nőt, hogy méhe – ha lábam már kidőlt –

legyőzze a múlást hordó időt.

 

S szólott az Úr: E hetedik napon

elbocsátlak, de utad megszabom.

Menj: küzdj, gürcölj százmillió éven,

de célod csak egy legyen: az Éden.

Melléd adom a Nőt is, de lelked

egyik felét bele kell lehelned

milliónyi közül – egyetlenbe,

és bekötött szemmel… Kegyetlen, de

neked való törvényt szabtam én ma.

És legyen e Nőnek neve – Éva.

Fellázítok benned minden sejtet,

hogy menj, keresd, de soha ne sejtsed,

melyik hordja lelked felét… Áltasd

önmagad, hogy ő az, megtaláltad.

Nemezz neki fiat, hogy az élted

gyökerét ne rágják el a férgek.

Mámorítson titka és szépsége,

de marjanak örökös kétségek.

Ha vágytál rá – ismerd meg a dolgok

ezreit, de ne légy velük boldog

addig, amíg megcsonkított lelked

másik felét végre meg nem lelted.

 

Szólott az Úr s szertefoszlott… S én a

nagyvilágba kiáltottam: Éva!

Éva, hol vagy? … S jött visszhang a szómra

millió és millió év óta,

és lábamat az utak feltörték,

de hajtott a titok, a nagy Törvény,

s tántorogva míg idáig értem,

elvesztettem harminchárom évem.

A nagy pert az Úrral ma is állom,

s ha édenbe vezet is az álmom,

bennem napok robbanása él még;

éltem örök mozgás, s csak az érték

számomra, mit két kezem teremt meg.

Fut az idő, éveim peregnek,

elém hordják titkukat a dolgok,

s nem lehetek mégsem velük boldog.

Láttam a Nőt; csókoltam, öleltem,

de a mámor után csonka lelkem

hívására rezzenek még néha:

Hol vagy, Éva? … Kiálts, hol vagy, Éva?

Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2012, 40-42. old.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük