A hideg kőlapról csak a kezeim csúsznak
le néha. Figyelem ennek az idegen
bolygónak a törvényszerűségeit, ahogy
az örök naplemente átszűrődik az
óriásgombák közt, amelyek kedvük
szerint forognak, akár a Szaturnusz
gyűrűi. Tanácstalanok a körülvevő lények:
amit magammal hoztam, azt
gömbölyödő csontok közé rejtem.
Ott kering ez az állandó bizonytalanság,
hogy végtermékei a nyelőcsőn keresztül
szavakká alakuljanak, és akár légnemű
állapotukban is karcoljanak, sértsenek.
Az utolsó érintés felszínes, a bolygólakók
közelsége elszívja a termelődő oxitocint.
Hogy ki lesz az áldozat, arról nem
vitatkozunk, csak a megfigyelések precízségével
törődünk. Mert lenni kell magyarázatnak
a kettőnk közti oxigénhiányra.
Megjelent: KULTer.hu
