Mikor elindultam Beregszászba, még nem nagyon értettem a rendezvény lényegét. Bennem összemosódott egy kortársaim szervezte másik eseménnyel, a XI. Együtt Írótábor, a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok rendezvénysorozatával. Nem kell ezen csodálkozni, szülőföldem irodalmi megnyilatkozásaiban igen, rendezvényeiben nem nagyon veszek részt. Nem lehetséges a sokféle párhuzamosság egyetlen életidőben. Ezért egy ideig az volt a téveszmém, mégsem komoly a meghívás, hiszen a Facebook napról napra értesített szöveg- és képanyagával írótársaim mozgásáról: író-olvasó találkozókról, rendkívüli irodalmi órákról az iskolákban, könyvtárakban.
A meghívás azonban komolynak bizonyult. Levélváltások, szervezési kérdések pontosították az úticélt. Acélparipám kissé öreg, de tűrőképes, menetre kész, mint gazdája. Megterveztem az optimális útvonalat, határátkelést, hogy fájó derekamat minél rövidebb időre tegyem próbára, és ehhez megkaptam az égiek segítségét is. Eltávozottaim angyali kara folyamatosan új tagokkal bővül, rájuk lehet számítani, ők aztán tudják, mennyi fér bele nálam!
A Makkosjánosiban kijelölt szálloda mutatta: a komoly elgondolások komoly lehetőségeket takarnak. Vendégtársaim névsora is ígéretesen hangzott, hiszen a Kárpát-medence nagyobb merítésben prezentálta és reprezentálta küldötteit, s egyben új arcokkal, nevekkel is megajándékozott. A megnyitón derült fény aztán mindarra, ami bennem elcsúszott magyarázattá vált: a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság fiatal tehetségeinek meghívottjai vagyunk az I. Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok rendezvényeire.
November 29. volt, szerda. Az ősz utolsó két napja nyálkássá, vizenyőssé, harmincadikára esőssé vált. Meleg, fény, jókedv, étel, társaság feledtette a kinti nyafka világot. A megnyitóra a beregszászi Európa–Magyar Házban került sor. Illusztris vendégek mondtak köszöntőt, gratuláltak a szervezőknek: Babják Zoltán, a város polgármestere, Beke Mihály András Magyarország Beregszászi Konzulátusának képviseletében, Vári Fábián László költő, az Együtt alapítótagja és szerkesztőbizottsági elnöke, Csordás László irodalomtörténész, a KVIT elnöke és mások. A III. Internetes versmondó verseny eredményhirdetésével, videók megtekintésével zárult az ünnepi megnyitó, melynek háziasszonyi teendőit Shrek Tímea látta el. A program az esti órákban a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán irodalmi társalgással folytatódott. Bemutatkozott az Erdélyi Magyar Írók Ligája, az élőbeszédben leginkább E-MIL-ként emlegetett írócsoportosulás, melynek alapító tagja és első elnöke a 2012-ben elhunyt Fodor Sándor író volt. Az a Fodor Sándor, kinek könyvtáram egyik legdédelgetettebb könyve, az Egy nap – egy élet c. vallomásregény másodszor is kincsestárába került, dedikálva, az író tulajdon kezéből, még Szigligeten, a Magyar Írók I. Világtalálkozóján, 1992. augusztus 17-én.
A fórumot Demeter Zsuzsa, Serestély Zalán és Papp Attila Zsolt mutatta be Lőrincz P. Gabriella moderálásával. Az irodalmi társalgás Nagy Zsukával, Varga Melindával, Oláh Andrással és Végh Attilával folytatódott, Marcsák Gergely volt a moderátoruk. A szerzők beszéltek irodalmi munkásságukról, felolvastak verseikből. Ezt követően a főiskola két külön teremben biztosított helyet a műhelymunkáknak.
Harmincadikán kirajzottunk, ki hova kapott meghívást. Én harmadmagammal, Győrffy Ákossal és Farkas Wellmann Endrével a Nagyberegi Református Líceum zsibongójában, népes közönség előtt mutatkoztam be a diákoknak. Gálfi Dezső tanár úr vezette a beszélgetést. A líceum különleges szépsége kívül-belül elvarázsolt. Évtizedekkel korábban jártam erre. Mára minden megújult, és egyfajta ünnepélyes eleganciával ragyog.
Estére nem maradtam. Be kellett osztanom teherbírásomat, így jobbnak láttam, ha a délután folyamán hazafelé fordítom a szekerem rúdját, akarom mondani: az autóm orrát, kormányát. Le kellett hát mondanom azt a különlegesnek ígérkező esti programot, melyre a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház épületében került sor Farkas Wellmann Endre és Marcsák Gergely előadásában A római disznó monológja címmel. A költő azonos című kötetének szerepverseit ismerhette meg a közönség a szerző előadásában és Marcsák Gergely zenei kíséretével.
Csütörtöki ebédünket a Szojuzban fogyasztottuk el. Egykor itt, a Macsolai út végén kereskedelmi lerakatok álltak. Most nem nagyon nézek körül. Az eső idegesítően csapdos, a bejárat melletti gigantikus Lenin mellszobor mindnyájunkat elképeszt, kollégáim fényképeznek, fényképezkednek, ugratják egymást. A történelem elmúlik, a korok, korszakok váltogatják egymást, néha vissza is térnek. Mit lehet ehhez hozzátenni? Hogy a fiataloknak egészen mást jelentenek az egykori szocialista rekvizitumok, a nagy szovjet birodalom egykori relikviái, mint a korombelieknek? Hogy ez ma már csak egy jópofa játék, hecc? Nekem is csak a mulandóságot igazolja a környezet. Mint ahogy a nagyberegi, reformátusok által birtokba vett és bámulatosan felújított, meggazdagított egykori iskola, ma líceum. Írótársaim nem nagyon tudják értelmezni a vallási attitűd ilyen átfogó jelenlétét a megújult intézményben, hiszen nem is oly rég, alig harminc éve még kötelező ateizmusban éltek a települések, a hivatalos fórumok. Iskolásként minden egyházi ünnepen vasat, papírt gyűjtöttünk, vagy az udvart takarítottuk. Sepregettünk húsvét vasárnapján fehér térdzokniban, ünnepi ruhában, titkosan összemosolyogva. A tanárok névsort olvastak, kötelező volt a megjelenés.
A változás önmagában nem jó és nem rossz. Mégis kap előjelet, üzenete van. Az egykori törvényszék épülete, mely annyi mindenre emlékezhet, a tetőszerkezetéből kifűrészelt gerendákra is például, mikor laktanyaként üzemelt, most szebb, mint valaha. Az objektumok részleges feldíszítettsége, gazdagsága a bőség üzenetével áll előttünk, de a szellem nem mindig tudja átjárni a vaskos falakat. Kevés ennyi kultúrára éhes, alkotni képes magyar, hogy a „szellem napvilága” is felkerüljön minden homlokzatra.
Elmúlik és megújul, elhal és újjászületik, letérdel mellénk és mi odaguggolunk hozzá, mert ő az Idő. A születés és elmúlás, a volt, a van és a lesz. Nem ismerem fel a várost, csak ami régi benne, csak ami kopott, amin még rajta egykori ízlésvilágunk málló vakolata, festékmaradványa. A felújított, terjeszkedő épületek, utcarészletek egyenként válnak le a történelemről. Akik ma élik ifjúságukat, ők erre fognak emlékezni néhány évtized múltán hasonlóképpen. Akik folyamatában élték meg a változást, nekik talán fel sem tűnik. A Mozi utca 43. számú ház sem, ahol egykor Drávai Gizi néni parasztbarokk otthona állt.
Öröm is, hála is van bennem. A fiatalok között saját életidőm elég távolról integet. Civil eszmecseréikben idegen maradok. Esszük a bitang jó ebédet a Szojuzban. Felbukkan Nagy Tamás, kedvesen megáll előttem. Ez a második találkozásunk, másodszor vagyok a vendégük, összetartozunk. Puszit kapok. Ragyog rám az ifjú ember szeme, mit mondjak: kitüntető. Érzem, hogy otthonosságom visszatér. Nem a házak között, az utcákon, épületekben: ebben a sorsára fenekedő ifjúságban fogom megtalálni, akiket most tanulok.
2017. 12. 09.
Sárospatak
