1) Mi jelentette számodra 2016-ban a legmeghatározóbb olvasmányélményt?
Nehéz eldönteni, hogy volt-e legmeghatározóbb, hiszen ebben az évben is rengeteg szöveggel kerültem kapcsolatba. Voltak közöttük igazán jók és persze tökéletesen silányak is. Olykor a sarokba dobtam egy-egy könyvet, vagy lecsaptam a laptop fedelét mérgemben. Eléggé szenvedélyes olvasó vagyok, és néha elragadnak az indulatok. De voltak azért olyan olvasmányélményeim is, amelyek miatt szívesen emlékszem vissza erre az évre. Ha ezek közül mindenképp ki kellene emelnem valamelyiket, akkor azt mondanám, ilyen volt Juhász Tibor első verseskötete, az Ez nem az a környék. Ezen kívül a nemrég elhunyt Szegedy-Maszák Mihály 2016-os kötetét, a Jelen a múltban, múlt a jelenben címűt olvasom folyamatosan, lassan haladva, oda-vissza forgatva a lapokat.
2) Kaptál-e idén olyan tanácsot, amelyet alkalmazni fogsz írás közben?
Tanácsot mindig kap az ember, néha talán többet is a kelleténél. Mindenesetre ironikus mosollyal szoktam szemlélni azokat, akik állandóan mindentudó nézőpontból szólalnak meg, és úgy hiszik, eleve mindent jobban tudnának csinálni. Ha valóban így érzik, miért nem csinálják? – teszem fel mindig a költői kérdést. Jobban kedvelem, ha a tanácsok nem akarnak végérvényesen lezárni valamit, nem elkönyvelnek, nem elintéznek, hanem utakat nyitnak, új lehetőségekre világítanak rá. Ilyen tanácsból sajnos elég kevés volt idén. De szerencsére kaptam olyan visszajelzéseket, megfontolni való észrevételeket például a disszertáció eddig elkészült részleteivel kapcsolatban, amiket mindenképp alkalmazni fogok.
3) Hol tartasz az írás tekintetében? Rátaláltál-e a témára, melyről a következő évben írnál?
Igazából a témám elég régóta megvan. Az idegenség dinamikájával foglalkozom elméleti szinten. Disszertációmat pedig – az idegenséggel összekapcsolva – Szilágyi István regényeiből írom. Emellett még természetesen a kárpátaljai magyar irodalom minél alaposabb megismerésére, megértésére és kritikájára törekszem. Legtöbb írásom e regionális irodalom múltját, önértését, kanonizálásának lehetőségeit vizsgálja a tőlem telhető legnagyobb odaadással és szakszerűséggel. Hosszabb távon egy olyan értelmezői-értekezői nyelv létrejöttét szeretném elősegíteni, amely felülírja a nálunk elterjedt, közkedvelt, de meglehetősen pletykaszintű, személyeskedő, rendszerint a szövegek elolvasására sem törekvő, felületes véleménymondást, érzékeny az árnyalatokra, az esztétikai-poétikai problémákra épít, s amennyire lehetséges, szinkronban halad a magyarországi és más határon túli/regionális irodalmak kérdésfeltevéseivel, illetve vitáival. Ehhez keresek irodalmi múltunkban előzményeket, az enyémmel rokonnak tekinthető törekvéseket, illetve partnereket.
4) Volt-e olyan téma a KVIT műhelymunkáján, ami megfogott, amin sokat töprengtél?
Mivel általában én szoktam meghatározni egy-egy műhelymunka témáját, ezért a kérdésre nem igazán tudok elfogulatlan választ adni. Nyilván az került szóba ezeken a műhelyeken, amit valamiért fontosnak tartottam. Csak remélni tudom, hogy mások is így gondolják.
5) Milyen terveid vannak a jövő évre?
Tervek mindig vannak, de most csak a konkrétumokról nyilatkozom. Szeretném lassan megírni a disszertációmat, már megvan az ütemterv, szaporodnak az ötletek, a nemrég vásárolt határidőnaplómba pedig előre beírtam 2017. december 29-re: „Ekkor teszem ki a pontot értekezésem végére”. Erre azért van szükség, mert segít összpontosítani, hiszen így egy konkrét, jól behatárolható cél lebeg a szemem előtt. Emellett legalább két-három nagyobb tanulmányt akarok megírni a jövő év folyamán a kárpátaljai értékekről, a hagyományról és a lépten-nyomon tapasztalható értékzavarról. Jelenleg egyébként a debreceni Alföld számára dolgozom egy kritikán. Folytatni akarom idén megindított beszélgetéssorozatomat, melynek keretein belül már napvilágot látott a Balázs Imre Józseffel és a Finta Évával készült interjú. Újra érzem a késztetést magamban, hogy visszatérjek a műfordításhoz (nemrég beszereztem egy cenzúrázatlan Jeszenyin-kötetet, illetve a magyar nyelvterületen talán kevésbé ismert és méltatott kiváló költőnő, Marina Cvetajeva prózájával ismerkedem). Még nem tudom, mi alakul ki ebből, mindenesetre már napi szinten használom az íróasztalom sarkára helyezett jó öreg Hadrovics–Gáldit, egy nemes hagyományt, a Németh László-it követve ezzel, aki úgy olvasta végig fiatalabb korában a Bűn és bűnhődést, hogy minden ismeretlen szót kikeresett a szótárból. Meg kellene tanulnom rendesen angolul, ezért előreláthatóan magánórákra fogok járni. Mivel egy irodalmár sem élhet meg pénz nélkül, szerkesztői munkákat továbbra is vállalok majd. A KVIT-re tekintve: lassan összeáll a 2017-es programterv. Tárgyaltam a Fiatal Írók Szövetségével és a Magyar Írószövetséggel, már konkrét ígéreteket kaptam, valószínűleg több közös rendezvényünk lesz majd. Mindent összegezve: szeretném még inkább kiszélesíteni a kapcsolatokat. Remélem több író-, illetve civil szervezetet is sikerül bevonni a közös munkába határon innen és túl. Nagyon röviden összefoglalva: „míg az égi és ninivei hatalmak / engedik, hogy beszéljek”, eléggé sűrű évnek nézek elébe.
(Fotó: Marcsák Gergely)
