Az utóbbi időben megszaporodtak az irodalmi programok, események a naptáramban, és már azt is gyanúsnak érzem (nahát, biztos elfelejtettem valamit!), ha akad néhány szabad napom, amikor nem kell utazni, előadásra készülni, nincsenek égetően sürgős feladataim. Azonban zsúfolt naptár ide vagy oda, mégis létezik fontossági sorrend, és van rendezvény, aminek kedvéért egyes dolgokat félre lehet tenni, holnapra halasztani – bármit is mondjon erről a népi bölcselet. Ilyen kiemelt helyen szerepel nálam az Együtt Írótábor. Szervezője, Dupka György, nem utolsósorban kiváló vendéglátó, így, ha meghívást kapok, már tudom, hogy testnek és léleknek egyaránt üdítő néhány napot tölthetek a szerzőtársakkal Tiszabökényben. Sok jó emlék fűz ide.
Idén egy íróakadémiai szakmai hétvégéről kellett kimentenem magam, hogy itt lehessek, de nem bántam meg. Sok tanintézményben jártunk, és szinte mindenhol a diákok érdeklődő szeretete vett körül. Az a néhány különösen nyitott fiatal pedig, akit feltehetően megnyertünk az irodalom számára, mindenért kárpótol, mindennél fontosabb.
Az idei, XIII. Együtt Írótábor – Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok október 7-én vette kezdetét. Már hagyomány, hogy egy Ung-vidéki és egy Bereg-vidéki irodalmár különítmény indul portyára ilyenkor, hogy aztán Beregszászban találkozva újult erővel induljon tovább Ugocsa és Máramaros felé a karaván. Jómagam az idei évtől állandó székhelyemet (benősülés által) Kincseshomokról Beregszászba tettem át, mégis ragaszkodtam hozzá, hogy szokás szerint Ungváron kezdjem az író-olvasó találkozók sorát.
Fél tizenegykor kellett volna kezdenünk alma materemben és egyben volt munkahelyemen, az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolában. Dupka György a tőle megszokott sietős tempóban jóval tíz óra után jött értem autóval. Csak ezután vettük fel Csordás Lászlót, innen a Korjatovics téri Dayka-szoborhoz mentünk volna koszorúzni (ott várt ránk Zselicki József), ha az iskola igazgatóhelyettese nem telefonál kétségbeesetten: kezdenénk, hol vagytok? Dupka György engem és Lászlót elvitt az iskolához, mondván kezdjük el, ő később csatlakozik, előbb megkoszorúzza Dayka Gábor szobrát.
Ez az iskola számomra jól ismert terep, mutattam az utat az előadóteremig, ahol már valóban tűkön ülve vártak ránk. A gyerekek megismertek, örömmel köszöntöttek. Előbb László mutatkozott be, és azt fejtegette, van-e a költészetnek identitásmegőrző
szerepe. A beszédének tanulsága az volt, hogy valószínűleg van, amennyiben egy vers célt ér, és hatással van olvasójára/hallgatójára. Nos, akkor és ott az én költészetemnek nyilvánvalóan semmilyen identitásmegőrző szerepe sem volt, mert a bemutatkozás és a KVIT rövid propagálása utáni zavaromban egyszerűen elfelejtettem felolvasni verseimet. Ehelyett egy megzenésített Rakovszki Zsuzsa-verset kezdtem gitározni és énekelni, aminek a felénél már a szoborlátogatásból visszatért Dupka György és Zselicki József is betoppant a terembe.
Végre együtt volt a csapat, és Gyuri bácsi, aki magához ragadta a szót, már rutinosan vezette le a találkozó másik felét. A hallgatókat az irodalom szeretetére, tanulásra, a tudásuk 
elmélyítésére biztatta, bemutatta az Intermix Kiadó legújabb kiadványait, és szót adott karavánunk rangidős alkotójának, Zselicki Józsefnek. Jóska bátyánk, mielőtt felolvasta volna Álmodni, aki tud című versét, saját fiatalkoráról mesélt, ami régiónk olyan fontos és izgalmas irodalomtörténeti szakaszával esett egybe, amit a szamizdat Együtt és a Forrás Stúdió fémjelez. Az ő neve mindkét fórumhoz szorosan kötődik.
Előadásunk zárásaként énekeltem még egy verset, majd megkértem a gyerekeket, hogy kövessék, kedveljék a KVIT Facebook-oldalát. Ezután, míg rá nem döbbentünk, hogy kényelmes tempónkban a következő találkozóról is könnyűszerrel késhetünk, az iskola igazgatója, Kulin Judit vendégszeretetét élveztük. Felhörpintve kávénkat, teánkat az Ungvári Drugeth Gimnázium felé vettük az irányt.
Itt a gimnázium magyartanára, Kövi Márta fogadott minket, és kérte, hogy tekintsük meg az aradi vértanúkra emlékező felső tagozatosaik műsorát. Megható, ugyanakkor rendkívül informatív előadással léptek színpadra a tanulók: nemcsak a jól ismert tizenhárom vértanú emlékét idézték meg, de minden további áldozatról is szó esett, akit a forradalom utáni vészkorszakban küldtek az osztrákok vérpadra.
A tragikus események megidézése után a műsor szereplői hallgatták meg a mi mondandónkat, és először is igyekeztünk felhívni rá a figyelmüket, hogy ez a sok véres áldozat történelmi távlatokba helyezve végül meghozta gyümölcsét, és hőseink bukása nem volt hiábavaló. Ennek tudatában, és egy jó hangulatú író-olvasó találkozó után (itt már felolvastam a gyerekek által különösen kedvelt Opsi c. versemet is) derűsebb hangulatban váltunk el a gimnáziumi közönségtől.
Egy ilyen mozgalmas hétfői nappal kezdődött el hosszú irodalmi karavánutunk, ami másnap az Ungvári Nemzeti Egyetemen folytatódott. De ezek az élmények már egy másik elbeszélőre várnak.
