Bíró Gergely: Beregszászi napló

Beregszász a talpra állás városa; akik itt élnek, ezeréves emlékezetüket az újrakezdések szívósságának köszönhetik. A várost csak az utóbbi száz évben öt ország csatolta magához, és történelme során nem egyszer szinte teljesen megsemmisült. Pusztította tatár (háromszor), lengyel, Habsburg, tűzvész, tífusz- és vérhasjárvány, hogy csak a legnagyobb csapásokat említsem. Mindez persze hosszú évszázadok alatt történt, de biztos vagyok benne, hogy nem múlt el nyomtalanul: lakóinak megmaradásában ez az örökség is ott munkál.

Tavaly, amikor először ott jártam, idegenkedtem tőle, pedig keveset láttam belőle. Nem hat jól senkire az olyan hely, ahol sok minden sok éve a sorsára maradt. A rosszkedvű, gépfegyveres ukrán határőr, a sorompó a város határában, az utak, amelyeken általában nem célszerű ötvennel sem hajtani, az épületek, vagyis mindaz, ami egy rövid utazás alatt egyből feltűnik. Másodjára, idén, a III. Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok alatt sem láttam többet Beregszászból, talán csak az Európa–Magyar Házat, a mesebeli Rákóczi-főiskolát, mellette egy alagsori kávézót, ahol a pultosok nem beszélnek magyarul, valamint a szállásunkat, a Helikon Hotelt Makkosjánosiban. Úgy tűnik tehát: nem volt szükség nagy helyismeretre ahhoz, hogy a várost mégis megszeressem. Igen, egyszerre otthonossá vált számomra, méghozzá észrevétlenül, mert ennek a szeretetnek nem volt semmilyen mérföldköve. Megörültem, amikor segítség nélkül eltaláltam a Főiskolára a tekervényes, nem éppen virányos Mihajlo Timoscsuk és az Ivan Franko utcán, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy ezek az utcák nemhogy nem taszítanak már, hanem kifejezetten kedvesek nekem.

Amikor Kovács Vilmos kárpátaljai költő, író a hatvanas évek végén Budapesten járt, egy publicisztikájában a következőket írta róla: „a város igazi varázsát nem a külső jegyek teszik, hanem az, hogy otthon érzi magát benne az idegen is. Hiányzik belőle a hivalkodás, nem akar elkápráztatni vagy eltörpíteni felhőkarcolókkal és kőrengeteggel, nem zárkózik be magába, titkait nem őrzi lakat alatt, hanem lépten-nyomon kitárulkozik. Bárhol jártam is: szerkesztőségekben, kiadóknál, jóbarátoknál vagy csak futó ismerősöknél, mindenütt ezt találtam, ezt a megejtő kitárulkozást és ami vele jár: a természetes emberi kíváncsiságot. Engem mindkettő kötelez.”

Valami hasonlót éltem át én is Beregszászban: a Kov2019.11.28ács Vilmos Irodalmi Társaság által megrendezett III. Kárpátaljai Magyar Irodalmi Napok szervezői, Csordás László, Shrek Tímea és Marcsák Gergely úgy fogadtak – rendesen öltözve, mégis a közvetlenség mackónadrágjában és papucsában –, mintha csak a szomszédból jöttem volna át hozzájuk. (Tulajdonképpen onnan jöttem.) Kertész Dávid útitársam pedig, aki nemrégen Kárpátaljáról költözött Pestre, ugyanezzel a fesztelenséggel kísért mindenhová, ami igen jólesett, pedig meg sem kértem rá.

Nem mindegy tehát, hogy egy közösség vendégeként, vagy esetleg a részesség érzésével lehettem jelen. Mert ez nagy különbség. Az Irodalmi Napok még nem nőtte ki magát, de az első komoly lépéseit már megtette. Például azzal, hogy szervezői a szerény pályázati források ellenére sem mondtak le róla, hanem újra megrendezték. Ünnep volt, igazi ünnep, akár egy színjátszó kör előadása saját készítésű színpaddal, díszlettel és jelmezekkel, csupa hittel, kitartással, lelkesedéssel – egy kőszínházi produkció helyett. Ezt nem lesajnálóan írom, épp ellenkezőleg: az ilyen vállalásokban gyakran több a lélek, ezek az igazi Ügyek, amiért csakis köszönet és elismerés jár!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük