Nem szeretem a temetéseket.
Sablonos, lányregénybe illő unalmas szombat délelőtt volt. Megírni se lehetett volna rosszabbul, még az eső is esett. Ráadásul senkit nem ismertem és meglehetősen zavarta őket, hogy mi a fenét keres itt egy idegen. Persze, ketten tudták volna, hogy ki vagyok, de úgy döntöttem, szerencsésebb, ha ők most nem vesznek észre. Kegyeletsértő lett volna, ha most megvernek. Másrészt nem igazán szeretem, ha megvernek. Fene érti ezt az egészet, minek ekkora feneket kerekíteni a dolognak? Másokkal is megesett már, hogy meghaltak. Mindegy, eljöttem, végigszenvedem az egészet.
Egy öregasszony zokogni kezdett, és összekönnyezte a zakómat. Undorító. Megveregettem a vállát, és elfintorodtam.
Végre abbahagyták, rászórtak némi földet a koporsómra, és mindenki visszament a halotti torra zabálni. Kifújtam magam. Leültem a sír melletti padra, rágyújtottam, és megvártam, amíg a halott előkecmereg. Sokáig tartott. Két cigit is elszívtam.
– Szia – mondtam.
– Mit keresel itt?
– Úgy gondoltam, illene megjelenni a temetéseden.
– Meghaltam?
– Úgy fest. Cigit?
Nemet intett, és leült mellém. Én újra rágyújtottam.
– A dohányzás meg fog ölni.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy életviteli tanácsokat adj.
– Nem hittem, hogy ilyen lesz.
– Mindjárt eljön érted Halál egy cuki tinédzser formájában, és átvisz a sötét alagúton az istentudjahová. De kértem tőle némi időt, úgy gondoltam, van mit megbeszélnünk.
– Például azt, hogy megöltél?
– Sohasem bántottalak.
– Miattad haltam meg.
– Az nem az én hibám.
– Valóban?
– Ilyen a világ: van, aki bántani akar, van, aki azt akarja, hogy bántsák. Te az utóbbi csoportba tartoztál, bántottak, aztán nem hallgattál rám, amikor kiutat kínáltam, így hát kinyírtak. Nem én, de nem is miattam. Egyszerűen hülye voltál.
– Én voltam a hülye? Te szedtél rá mindenre.
– Csupán megmutattam, hogy lehet választásod. Magadra vess.
– Persze, minden az én hibám.
– Igen, de félre ne érts, nem hibáztatni akarlak. Inkább fogadd elismerésem. Életed utolsó egy évében a magad ura voltál. Büszke vagyok rád.
– Hát kösz. Most már adj egy cigit.
Vigyorgok, adok neki egy szálat, és meg is gyújtom.
– Hülye voltam – mondja végül.
– És? Megbántad?
– Nem – mondja, a szeme könnybe lábad, a vállamra hajtja a fejét, megint a zakóm.
– Pokolra jutok?
– Nem hinném.
– De nem tudod biztosan.
– Senki sem tudja biztosan.
Egy alacsony, fekete hajú lány sétál mellénk. Halál rám mosolyog, majd a csajhoz fordul.
– Mennünk kell.
Ő feláll és követi. Majd megtorpan, és felém fordul:
– Legalább mondd, hogy te is megbántad. Mindent tönkretettél.
– Nincs mit megbánnom, én csak a lehetőség voltam.
Megjelent: Együtt, 2017/4.
Kertész Dávid
