A legérdekesebb ember, akivel a városban töltött éveim alatt találkoztam, egy bohókás, hetven év körüli, alacsony, ősz hajú nénike volt. Lakása közvetlenül a görögkatolikus templom mellett épült, valamikor nagyon rég, közel a központhoz. Tavasszal a környéken lévő szakura virágait a bejárat elé seperte a szél. Megnyugtató volt arra sétálni. Nekem lakásra volt szükségem, a néninek albérlőre. Megnéztem a lakást, megbeszéltük az összeget, és következő héten már be is költöztem. Sötét, dohos folyosó végén bújt meg aprócska szobáival, amiket egy rég nem festett barna faajtó zárt el a külvilágtól. A fogadószobában volt egy ágy, azt kaptam meg én. Sokat gondolkodtam, hogyan is kerülhetett oda, mivel az ajtó sokkal kisebb volt, mint az ágy támlája, ami faltól falig ért. Olyan volt, mintha a falakat építették volna köré. Fekhelyem mellett még éppen elfért egy könyvespolc. Rajta jó néhány orosz szótár, pedagógiai szakkönyv és barna fedelű fotóalbum hevert. Mindegyiken vastagon ült a por. Távolról úgy tűnt, mintha az lenne a borító, olyan egységesen fedte be a könyvek felszínét.
Megvoltunk ketten a nénivel, bár egyes dolgokhoz nehezen tudtam hozzászokni. Például ahhoz, hogy nem tudott olyan ételt készíteni, amibe ne rakott volna petrezselymet, és ez alól az almás sütemény sem volt kivétel.
Az alacsony mennyezetű konyhában az asztal körül négy szék volt. Kettőn fehér, hímzett és gondosan vasalt terítő, amely a vendégeknek volt fenntartva. Ezt sokszor hangoztatta a néni, bár rokonaival egyszer sem találkoztam, vagy barátaival, akiket a lakásra hívott volna fel.
Egyre gyakrabban értem haza arra, hogy a kopott ajtó mögül hallottam: mesél valakinek. Gondoltam, hogy telefonon beszélhet, bár effajta készüléket sosem láttam a kezében. Egy szerda délután csendesebben nyitottam az ajtót, a néni nem hallhatta, hogy a lakásban vagyok, és az addigi átéléssel folytatta a mesélést arról, kivel futott össze a piacon, milyen sor volt a kenyerespultnál, hogyan kínálta meg az egyik árus friss körtével, milyen drága lett a petrezselyem.
A félig nyitott ajtó mögül láttam, hogy egy nedves rongydarabbal törölgeti az ablaktölcön pihenő virágok leveleit, kedveskéimnek szólítja őket, és mesél nekik. Mindeközben az arca, a mozdulatai teljesen megváltoztak. Olyan átéléssel folytatta a történetet. Észre sem vette, hogy figyelem. Először az értetlenség, majd a mosoly jelent meg az arcomon. Lassan, ugyanilyen csendesen visszamentem a barna, kopott ajtóhoz, kinyitottam, majd újra bezártam, úgy, hogy azt a néni is meghallja.
Egy évig éltem abban a lakásban. Ennyi idő alatt hozzászoktam: az ajtót úgy kell bezárnom, hogy festékforgács hulljon a földre, hogy petrezselyemmel bármelyik étel finomabbá tehető, és teljesen természetes dolog, ha valaki sapkában porszívózik, cserépbe ülteti a csonarat, vagy a levesből villával eszi a tésztát.
Kiköltözésem után hosszú ideig nem találkoztam a nénivel. Mikor összefutottunk a piacon egyszer, épp petrezselymet vásárolt.
Megjelent: Együtt, 2017/2.
