Tegnap a kádba fulladtam. Éreztem, ahogyan az orromon át a tüdőmbe áramlik a víz. Nem tettem ellene semmit, arra gondoltam, hogy ez már egyszer megtörtént velem, még gyerekkoromban. Vártam. Láttam magamat, azt a barna, hosszú hajú kislányt, akinek az ápoló nem találja karján a vénát. Azt is, ahogyan anyám visszafojtja a zokogását, és apámat is hallottam üvölteni.
– Csináljon már valamit!
Kezemből forróság terjedt szét az egész testemben, ugyanaz a beteg, lázas kislány lettem.
Az injekcióstű a vénámban maradt, amíg a fehérköpenyes újabb adag gyógyszert szívott fel az ampullából, aztán sírni kezdtem. A tenyerembe meleg vér folyt. Megrémültem, apám megint üvöltözött, anyám már hangosan sírt.
– Nem lesz baj. – szóltam elcsukló hangon, bezártam a szemem és lejjebb csúsztam a fotelban.
Amikor magamhoz tértem, anyám az ágy lábánál térdelt és imádkozott. Hallottam minden szavát.
– Istenem, könyörgök, ne vedd el tőlem a gyermekemet, hiszen oly nehezen adtad.
– Anyu… – szóltam közbe – …hányni kell.
Nem érkezett lavórt hozni, az ágyra hánytam. Pirosat, sűrűt.
– Ne haragudj.
Megtörölte a számat, az ölébe vett, magához szorított és sírt.
– Anyu, meg fogok halni?
– Nem, gyermekem, csak nagyon lázas vagy.
– Anyu, de én meg fogok halni. Melegem van, levegőt sem kapok.
Újabb hányás tört rám, anyám pokrócba tekert és az udvarra vitt. Esett a hó. A ház előtt ott állt a fenyőfa, apu aznap vette. Már nem volt melegem, elaludtam.
Hallottam a mentő szirénáját, láttam fehér köpenyben felettem állni egy alakot. Mozdulni nem tudtam.
– Jobb neki itthon meghalni. – mondta orosz akcentussal, aztán csapódott az ajtó, én megint hánytam, vas-ízűt, az orromon keresztül is, aztán pokróc, hideg, hánytam, bennakadt, anyám lenyúlt a torkomon, kihúzta. Aludtam.
Sziréna. Orvos. Pattan a véna. Vas-szag. Meleg. Hánytam, véreset. Dobogás. Apám befogta a lovakat a szekér elé. Emelkedtem, mentünk. Anyám sírt, rám csorgott a fagyos könnye.
– Anyu…
Gyógyszerszag. Apám segítségért kiabál, anyu zokog. Apu a karjaiban tart, szinte üvölt.
– Ne hagyják meghalni a lányomat!
Elmosódott fehérköpenyesek jöttek, elvettek apámtól, a hajam nehéz volt és büdös, lehánytam. Messziről hallottam még apámat ordítani, anyám sírt.
Fény. Hideg. Megint fehér alakok nyüzsögtek körülöttem. Kétoldali vizes tüdőgyulladás, mondta valaki. Tűket szúrtak belém, elmosódott a szürke plafon, elaludtam.
Hideg. A hajam vizes, nehéz. Kimásztam a kádból, felöltöztem, megmértem a lázam. 39,9. Pont, mint akkor. Köhögtem, véreset. Az erkélyre mentem, pokrócot tekertem magam köré, esett a hó. A köpenyem zsebébe nyúltam, a telefonért. Kedves, megnyugtató volt a hang.
– Anyu, segíts.
Hánytam, véreset, ajtót nyitottam, a szobába mentem.
– Anyu, meg fogok halni?
– Ezt már egyszer kérdezted. Nem, gyermekem, csak nagyon lázas vagy.
Sziréna, orvos, pattan a véna, vas-szag.
Megjelent: Együtt, 2016/3, 7-8.
