Most, mikor halálának 100. évfordulóján Ady Endrére emlékezünk, számos új, a költőzsenit méltató tudományos elemzés és művészeti alkotás születik. Az évforduló azonban alkalmat ad a visszatekintésre is: a múltból, éppen ötven évvel ezelőttről, a Kárpáti Igaz Szó megsárgult lapjairól emelünk át a digitális térbe egy Adyról szóló szöveget, ami azért is fontos számunkra, mert névadónk, Kovács Vilmos tollából származik.
Nehéz örökség, súlyos hagyomány feltérképezésére vállalkozik a rendszerváltás előtti szövegek olvasója. Vajon a kultúrpolitika elvárásainak súlya alatt született írásokban elválasztható-e a tiszta búza az ocsútól? Vajon meggyőződésből aggatja-e Adyra Kovács Vilmos a marxista irodalomszemlélet antifeudális, antiklerikális, forradalmi jelzőit, vagy az igazán lényeges észrevételeit csak ilyen köntösben bírta el a pártlap?
Ezt minden olvasó maga döntheti el a kuriózumszámba menő cikk olvasása után.
(Marcsák Gergely)
Kovács Vilmos
POLITIKA ÉS SZERELEM
Bántott, döfölt folyton a Pénz is
S szép humanitások játsztak velem,
De lelkemből más sohsem érdekelte
Fölszánt poéta-ceruzámat,
Csupán Politika és Szerelem.
(Ady: Bántott, döfölt folyton a pénz is)
Szókimondóbb hitvallásra akkoriban nemigen vállalkozott íróember, s különösen nem a Petőfi–Arany-epigon honi irodalomban, a Monarchia cigányzenére hangszerelt közízlésének légkörében. Hogy kimondásához milyen bátorság kellett, azt csak akkor értjük meg igazán, ha ismerjük a bukott forradalom és a kiegyezés utáni állapotokat, a Tiszák mameluk-politikáját, az Európában már akkor is nevetségessé vált zsebkendőszavazást, a nagybirtokos klerikalizmus mindenhatóságát, a vitéz sújtásos ál-magyar önteltséget és pöffeszkedést: ha a történelemre is le tudjuk bontani A magyar ugaron c. versének ezt a négy sorát:
Lehajlok a szent humuszig:
E szűzi földön valami rág.
Hej, égig-nyúló giz-gazok,
Hát nincsen itt virág?
Szent István országában ilyesmit csak az merhetett kimondani, aki tudatosan vállalta a politikai eretnekség vádját, a nemzeti kiközösítést, a rágalom-hadjáratot.
Nagy az én bűnöm: a lelkem.
Bűnöm, hogy messzelátok és merek.
Hitszegő vagyok Álmos fajából
S máglyára vinne
Egy Irán-szagú, szittya sereg.
– írta Páris, az én Bakonyom c. versében, s szavai hallatára felhördült a Rákosi Jenőék csinálta hivatalos irodalomkritika és felhördültek az elvakult hungaro-centrikus politika diktátorai is.
Csakhogy Ady kortársainál előbb látta meg a vörös jeleket a Hadak útján, előbb látta, hogy négy-öt magyar összehajol, előbb sejtette meg, hogy Hunniában valami készül, s ezzel egy egész korszakkal előzte meg kortársait. Ez a meglátás volt az, ami egyszer, s mindenkorra eldöntötte költői sorsát, elvezette az Értől az Óceánig, s kijelölte helyét a magyar- és a világirodalomban.
Nincs még egy magyar író, akivel az irodalomkritika annyit foglalkozott volna, mint Adyval. A roppant anyag határértékeit Dénes Zsófia Akkor a hársak épp szerettek c. pletykagyűjtemény ízű regénye és Bölöni komoly tanulmányai jelölik. Kutatói jóvoltából életének szinte minden napját ismerjük.
Köztudott, hogy életének két alapvető élménye a viszonylag szabadabb szellemű, a nagyvilágba kitekinteni merő Nagyvárad és Léda, a nagyvilági asszony, a szimbólummá költött örök nő volt. Nagyvárad egy életre beoltotta a debreceni civis-urak világa ellen, szinte tollba mondta neki nagy erejű antifeudális és antiklerikális cikkeit s kilátót nyitott előtte Párizs felé, ahová aztán Léda el is vitte.
A világkultúra központjának tartott Párizs Adyra gyakorolt hatásáról többféle nézet alakult ki. A sznob irodalomkritika előszeretettel nevezi meg rangos elődeit Baudelaire és Verlaine személyében, s hozzájuk vezeti vissza Ady szimbolizmusát.
Adyban azonban úgy van jelen a nagy elődök és a világirodalom hatása, mint a legnagyobbakban: tettenérhetetlenül. Akik Adyt anakronizmussal vádolták, főként azt vetették szemére, hogy a Párizs kínálta lehetőségek közül éppen a szimbolizmust választotta, holott akkor már voltak modernebb irányzatok is.
Csakhogy Párizs irodalmi Bakonyában Ady nem véletlenül bukkant rá a szimbolizmusra, hanem hatalmas belső kényszertől vezettetve, szükségszerűen. Ady népének kultúráját és történelmét mélyen átélő fia volt, a nagy szimbólumok, az ősi jelképrendszer pedig még ott élt és munkálkodott a nép lelkivilágában, s gyökerei visszanyúltak egészen a homályba vesző történelmi múltba. Innen verseinek örök vibrálása, innen a borzongás, az „áramütés”.
A nép lelkivilágának ezek az ősi motívumai – Ady alkati rokonságával találkozva – megerősítették benne a küldetésérzetet, s jelent káromló, jövendőt hirdető pogány pappá, táltossá avatták.
Korcs hegyi-beszéd minden dalom
S a hitem: egy pogány hatalom.
– vallja magáról Pap vagyok én c. versében. S mintha csak az ékírásos, tollas botjával rossz szellemet űző táltos panaszos átka jajdulna fel Nekünk Mohács kell c. versében:
Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,
Cigány-népek langy szivű sihederje,
Verje csak, verje, verje.
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Ez az ősi szóval-verés, ez a táltosi ráolvasás az Ady-vers éltető eleme, a nagy szimbólumokban megfogalmazott történelmi múlt megidézésének, a nemzet eszméletre hívásának költői kiteljesedése. És Ady éppen ezzel, szimbólumainak történelmi telítésével hagyta messze maga mögött a 80-as évek francia szimbolizmusát, amelyet egyébként saját kora sem tekintett irodalmi irányzatnak, s amelynek bevallott maximális célja csupán annyi volt, hogy új varázst adjon a szónak.
Ady, aki olyan költő volt, hogy legtöbb versében felülmúlta önmagát, ennél sokkal messzebbre jutott. Legszebb és ma már közismert politikai verseiben eljutott az új történelmi korszak felismeréséig: a forradalomig. Idáig vezető útját pontosan felmérték és sokan kimutatták már.
Alaposabb tanulmányozást érdemelne az Ady-vers legdinamikusabb ereje: a két különnemű és egymástól távol álló kultúra – a perifériára szorult magyar és a világrangot képviselő francia kultúra ötvözetét feszítő erő, a belőle kiinduló folytonos „kisülésekkel”.
Kutatói méltán állapítják meg, hogy Ady új korszakot nyitott költészetének másik ágában: a szerelmi lírában is. Bizony nagy bátorság kellett ahhoz is, hogy a szentimentális kesergőktől és biedermeier szerelmi idillektől romlott fülekbe kiáltsa:
Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a szív a csók fejedelme
S nem a csók a tető s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rímben.
S mondta mindezt ott:
E félszeg országban, hol ezer év óta
Hímnek is az derék csak, ki pátrióta,
(Ugyanott)
Mi sem természetesebb, mint hogy ilyenek hallatára becsukódtak előtte Babits elefántcsont-tornyának ajtói, hogy Kosztolányi ország-világ előtt kimutatta finnyás fintorát, s hogy a harmadrangú költőcskék kórusban szórták rá átkukat.
Ady múlhatatlan érdeme nemcsak abban van, hogy örökszép Léda-zsoltárokkal gazdagította a szerelmes versekben amúgy is bővelkedő magyar költészetet, hanem hogy a szerelmet, ezt az örök életű emberi érzést visszahelyezte természet adta jogaiba, s akárcsak hazugságot nem ismerő dalaiban és balladáiban a nép – összekötötte ellenpólusával, a halállal.
A két nem közötti vonzás-taszítás Örök harc és nász c. versében teljesedik merőben új hangú költészetté:
Én asszonyom, be jó, ha bántlak:
Meakulpázok, megtörök, sírok,
Várlak, kivánlak.
Én asszonyom, be jó, ha rossz vagy,
Szivemben százszor, százszor megöllek,
Űzlek, gyülöllek.
Én asszonyom, ugye, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.
Ugyanilyen fogantatású a világirodalom gyöngyszemei közé sorolt, méltatói szerint a maga nemében a világirodalomban is új korszakot nyitó A könnyek asszonya c. verse, amelynek legszebb négy sorában benne feszül a költők legnagyobb diadala: az örökérvényűség:
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.
Ma már – képletesen szólva – tenyerünkkel takarjuk el hunyorgó szemünket a szerelmes verseiből sziporkázó görögtűz elöl, de érezzük, hogy bennük – csakúgy, mint egész költészetében – ott izzik a nagy indulatok soha ki nem hunyó tüze.
Ady a legellentmondásosabb költő volt, s talán éppen ezért hiteles. Az agonizáló Monarchia szülte, s halandó teste szinte vele egy időben omlott össze. Életműve nélkül elképzelhetetlen az új magyar költészet megszületése, de mert vele egy történelmi korszak is lezárult, útja követhetetlen. Másoknak kellett jönni, hogy az új kor erői, a proletariátus lakta külvárosok és a tanyavilág még felfedezetlen, sivár anyagából megszerkesszék a rendet és harmóniát.
És hiába vegyül Ady Ne lássatok meg c. versének soraiba oktalan félelem:
Amíg nem láttok, nem ékesíttek,
Nem rubrikáztok, addig: vagyok.
Mert az utókor meglátta, s nagy költőjével, József Attilával mondatta ki róla a legtisztább, a legméltóbb ítéletet:
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, –
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.
Megjelent: Kárpáti Igaz Szó, 1969. január 26.
