Út a varjakhoz

Hangos zajra riadok, ez csak az ébresztőm dallama. A telefon szerint 5:30 van, egy óra múlva indul a busz.

Felkapcsolom a villanyt a teraszon, hívom a kutyákat, két hónaposak és álmosak, ennyire korán nem szoktak enni. Sötét van az udvaron, a járda vizes, apró cseppekben esik az eső, szélroham cibálja  a dzsekimet. Foltos rám néz, ő nem fog kimenni az esőbe, ott nem eszik. Bundás türelmesen keresi a krumplidarabokat az edényben. A járdára lépek, érzem az esőcseppeket a nyakamon, Foltos tányérját a lépcsőre teszem, enni kezd.

A teámat kortyolgatom, az is lehet, hogy szombati menetrend szerint jár a busz, mert év végén kevesebb az utas, ebben az esetben 6:00-kor indult el, és 8:00 előtt jön a következő. Mindjárt kiderül, becsukom az ajtót, a kutyák  a kapuig kísérnek. Sötét van, az eső elállt, a Tisza felől fúj a szél, ilyen esős és szeles időt február végén és március elején lehet tapasztalni, amikor a cinegék eltűnnek az etetőről, és megszólal a pacsirta is. Most még december van, a tél  ezután jön. A busz a megállóban áll, tehát a hétköznapi menetrend szerint jár.

Egyre több utas száll fel. Egy óvodás kislány sír, rászól egy férfi, hogy csend, nem figyel rá senki, a gyereket sajnálják, az anyja ölbe veszi, és vigasztalja.

Az utazók beszélgetnek, most nem a vírus létezése, hanem az oltóanyag a téma. Mindenki cseveg, zúg a motor is, ezt a háttérzajt nem tapasztaltam az elmúlt két hónapban, lassan alkalmazkodom hozzá.

Leszállok Csapon, ott vár az ungvári busz, a jegy ára nem változott. Kevés utas ül bent, nem látom azokat az embereket, akik korábban ezzel a járattal, ebben az időpontban utaztak. Elindulunk, lassan haladunk. Az elmúlt hónapokban hozzászoktam, hogy minden azonnal következik: elindítom a hívást, és kezdődik az óra, nem kell várni semmire. Most háromszor negyven percig fogok utazni, és várni, hogy elérhessem az úti célomat; ha nyitva lesz az épület, és beenged a portás, akkor kitöltöm a papírokat.

Bepárásodik az ablaküveg, letörlöm, a város végén több ablakon és házfalon csillog a karácsonyi fényfüzér. Hosszúnak tűnik az út, megnézem a régi jegyzeteimet a telefonon, könyv is van rajta, de most inkább nézelődöm.  Homokon az egyik ház udvarán napelemek fordulnak a felhők felé. Ezt októberben nem láttam, vagy nem figyeltem fel erre. Szól a zene az egyik telefonról, ezt is régen hallottam már utazás közben. Ungvárra érkezünk, az első megállónál sokan leszállnak, eközben valaki  telefonál, azt mondja, hogy tesztet ad, mert most megy vissza dolgozni.

Leszállok, megfigyelem az új boltokat, ezek egy éve kerültek ide, árulnak itt villanykörtét, virágot, halvát. Az egyik kirakat előtt vörös műmárvány lépcső és kovácsoltvas díszítés határolja az ablak és a járda közötti teret. Az új üzletek mellett megmaradt a fémből készült kenyeres- és gyümölcsös bódé.

A buszállomás mellett bezárt az egyik üzlet, régen kávézó volt, aztán nem tudom, mi. Szeptemberben pénzérméket raktak ki a bolt elé egy asztalra, talán régiségeket árultak ott.

Egy kicsit várni kell a buszra, a közeli kávézó előtt utazótáskák és tulajdonosaik várnak valamire. Megáll a munkácsi busz, leszáll a jegyellenőr. Ez érdekes, korábban a jegyet a buszállomás területén ellenőrizték, és itt, a nulladik megállóban szálltak fel azok, akik pár hrivnyával olcsóbban vettek volna menetjegyet (Csapra 29 hrivnya a jegy a kasszánál, a következő megállóban 26; hasonló lehet Munkács esetében is, csak ott több, mint 50 hrivnyára kell gondolni).

Nincs itt az 58-as busz, sétálok egy kicsit, így észreveszem, hogy a nap megvilágítja és sárgára festi az egyik ház fölött húzódó felhőtömböt.

Megérkezik a busz, felszállok, nemsokára indulunk. A harmadik megálló után megtelik a busz, egy hátizsákos nő mellém ül, majd megkér, hogy szóljak neki az Era nevű megálló előtt. Jó, mondom, az a Dasztor után lesz. Először jár erre, rosszul tájékozódik, mondja. Magamban számolom, hogy még hat megállóm maradt, hogy megtaláljam a megfelelő mondatot. Amikor majd megszólalok, azt is mondhatom, hogy a következő megálló az Era lesz, és emlékeztetem magam, hogy a következő szó e hangra végződik, nem a-ra. Számolom a megállókat, ha időközben kérdezne valamit az utas, azt mondom, öt, négy, három megálló van még. Vagy azt, hogy a hatodik megállóban kell leszállni. Az Era ebben az esetben időszakot jelent, nem keresztnevet. Felsőnémetit említette az utas, tehát a határt keresi, vagy a repülőteret, de inkább a határátkelőhelyet, ami valahol a Szobránci út végén van, ahová az Erától el lehet jutni, de gyalog nagyon messze van.

Az egyik nő kinyitja az ablakot, valahonnan dohszag jön, amit a nagymamámnál, a spájzban éreztem gyermekkoromban. Megállunk a Dasztor mellett, mondom, hogy a következő lesz, az utas megismétli, hogy a következő, bólintok, megköszöni; szívesen, válaszolom.

A végállomásnál leszállok, lehet, hogy ketten eltévedtek, mintha korábban a kórházat említették volna, de abból kettő is van itt: az első a városi kórház, a második a szülészet, és egy tüdőszanatórium is rejtőzik valahol itt, a munkahelyem közelében.

Megnézem a gödröt, amit tavasszal ástak pontosan négyzet alakúra, és azóta nem történt vele semmi, csak eső és hó esett a mélyére, ami elszivárgott, vagy elolvadt. Gyümölcsfának mély és széles, betonoszlopnak vagy egy hirdetőtáblának megfelelő lenne az a gödör.

Megyek tovább, nem fúj a szél, az ég derült, az épület fölött varjak köröznek, hárman a tető peremén ülnek. Kárognak. Varjúkárogást a kilencvenes években hallottam utoljára, akkoriban a kert alatt tanyáztak, és megették a napraforgómagot, amit a földbe vetettünk, így nem kelt ki, és újra el kellett vetni. Aztán kivágták a fákat, és a varjak is eltűntek. A madarakat nézem, miközben megyek, azt is látom, hogy a harmadik emeleten az egyik ablak nyitva van, ha valaki kinéz, meglát engem, ahogyan a tetőt nézem, nem a járdát figyelem.

A bejárat előtt vagyok, az ajtón felirat: a maszkhasználat és a kézfertőtlenítés kötelező.

Kovács Eleonóra

Névjegy Kovács Eleonóra

1989-ben született Szalókán (Ukrajna, Kárpátalja).

Tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen 2012-ben fejezte be (történelemtanár).

2014-től a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja, 2017-től a kvit.hu felelős szerkesztője.

Írásait időközben közölte az Együtt c. kárpátaljai irodalmi folyóirat, valamint a Partium, Somogy, Napút, Irodalmi Szemle, Magyar Napló, Tiszatáj, Tempevölgy.

FISZ-tag lett.

2019-ben Együtt Nívódíjat kapott.

2020-ban Ungváron, az Intermix Kiadó gondozásában jelent meg első kötete, az Érzékelés (Könyvismertető, filmnapló, jegyzet).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük