TeóRia – februártól májusig

A nevemből kiindulva TeóRia lesz a versajánló rovatom címe. Örültem a lehetőségnek, ezúton köszönöm. Azokat a verseket ajánlom, amelyeket februártól májusig olvastam, és hatottak rám.

A verseket összeköti a hanyatlás és a rombolás motívuma. Érdekesnek találok több olyan dolgot, amit ehhez a két fogalomhoz kötök. Azt a hangulatot választottam, amiben a versbeszélő zuhant, és a zuhanás közben lejegyzett valamit; eközben megváltozott az életkörülménye, a korábbihoz képest rosszabb lett, vagy véget ért egy életszakasz, amit elemez, mint Raymond Carver a hibát, Aczél Géza a gyászt.

Ezen kívül olyat is választottam, ami kilógott a többi közül, ami arról szól, milyen lehet egyetlen nap, versekkel, mert költészetnap van, és a kávézóban is verssel lehet fizetni, ezt hogyan éli meg a költő, aki minden nap verssorokkal van körülvéve, ezeket hallja, írja mormolja, olvassa.

Februárban megmaradt az emlékezetemben Aczél Géza Aránylag c. prózaverse az Irodalmi Szemléből.

 Tüdő, láb, szív – ha fáj, az ember nem képes tovább haladni, lelassul, később, ha tud, felkel, továbbmegy. Aki életben marad, gyászol. A versbeszélő arra gondol, hol lehet, aki meghalt, mit érzékelhet. Ez ugyanolyan ellentétes dolog, mint az, hogy a halottak jól vannak. A versbeszélő képzeli el, mit érezhetnének, ha még érezhetnének, visszatérhetnének a halottai, és a versbeszélő beszélne még velük egy pillanatig. Ez azért fontos, mert érzései a halottakról az élőnek vannak, ő vágyódik arra, hogy lássa a rokonait, akiket már nem lehet, és beszéljen velük még egy kicsit.

Az életév a sírkövön lezárttá, befejezetté teszi az emberéletet akkor is, ha nem az, mert egy felépített ház vagy gyermek marad a halott után, ebben is megvan a tetteinek nyoma ott, ahol a rokon él, aki a halottra gondol.

Márciusban Raymond Carver (1938-1988) Kizárod magad, aztán megpróbálsz bejutni c. versét olvastam Berta Ádám fordításában.  A vesszők itt is zavarnak, tennék egyet azután, hogy kimész, de megértem, hogy nem kell. Az első öt sor a rombolásról szól nekem. Arról, hogy összetörünk valamit, és hallgatjuk, hogy csikorog a talpunk alatt az üvegcserép. Az első öt sor ragadta meg a képzeletemet. Ezért gondoltam a rombolásra, és arra, hogy utána a hanyatlás következik; egészséget  vagy kapcsolatot is rombolhatunk. Miért? Ez természetes, ne harcoljunk ellene? Dehogynem, kell az önuralom, és akkor megmenthető a házasság, kapcsolat, munkahely, megszerezhető a siker, igen, az kell, egyetértek azzal, hogy mindenkinek további sikeres életet.

 Bevallja, hogy valamit nem tud leírni („Azt hiszem, még csak el sem tudom mondani rendesen”), ez tetszett, őszintének tűnt.

 A versbeszélő betör a saját régi házába, vagy a saját régi énjébe, ismét elfoglalja a régi lakást, elfogadja saját magát. Azért írom ezt, mert C. G. Jung  azt írta a Gondolatok a természetről  78. oldalán, hogy álmában egy házban járt, több emeletet gyalogolt lefelé, a végén fából készített tárgyakat látott, ez a tudattalan szintje, amit már ő sem ismer. Ezért gondolom, hogy a lakás a régi én is lehet, vagy annak egy olyan része, amire nem akar emlékezni. A lakásba betör, szembenéz azzal, amit el akar felejteni. Erre az utal, hogy: „Pedig durván szégyelltem magam amiatt/ a bántó dolog miatt, amit annak idején tettem”).

A rombolás eredménye a zuhanás. Ha már leromboltuk a barátainkkal való kapcsolatunkat, utána jöhet az eredmény, A zuhanás. Ez a címe magyarul William Carlos Williams (1883-1963) amerikai költő, fizikus versének, amit Krusovszky Dénes fordított magyarra.

Az természetes, hogy építünk, az már nem, hogy leromboljuk.

Két versszaknyi reményt két versszaknyi hanyatlás követ. A rombolás oka a kétségbeesés. Pedig azért kétségbeesett, hogy minden el fog romlani, közben ő rontja el azt a mindent, gondolhatja az olvasó. Ha a zuhanás végtelen, akkor örök; ami örök, az biztos.

Peer Krisztián Lélekjelenlét c. versét is többször olvastam márciusban. Provokálja, aki vele szemben ül, amikor a kinézetére kérdez rá (Látszik?). Arra is utal, hogy aki az arcot nézi, még nem látja a történetet, mi történt, miközben ennyi ránc lett. 

Hogy ölsz meg egy állatot? /Mint a nagymamád. / Kitekered a nyakát.” – azért másolom ide, mert egyszerűen és tömören fogalmaz. Nem tudok hozzátenni semmit.

Áprilisban Seres Lili Hanna Négyszín és Bolyongó c. verseit olvastam. A túlélők városa megtetszett. Él ott egy lány, aki színes kockákon lépked, és nem azonos a versbeszélővel; az sem, akit holdkórosnak mondanak.

Májusban a Jelenkort olvastam, a novemberi számot 2018-ból. A versek közül a műfordításokat emelem ki, ezek közül most Klemen Uršnik versét Orcsik Roland fordításában: [Még soha nem hallgattam annyit…]. Szép őszinte, nem suttog, vagy kijelent, inkább hangosan beszél azokról,  akik a költészet napján verseket zúdítanak másokra, pedig ő úgy gondolja, hogy:

„ az irodalom amúgy is csupán 

az irodalmároknak,

a részegeknek,

a bohémeknek,

az álmodozóknak,

az egyetemista

művészeknek 

és a szlovén nyelv szigorú professzorainak számít.”

Az irodalom nekünk is való, akik épp most verseket olvasunk.

Kistarjai Teodor

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>