Shrek Tímea: Rózsák

Az unokatestvérem, Emese, még egészen kicsi volt, úgy tíz év körüli. Emlékszem, azelőtt éven halt meg Jani bátyánk, nagymamám testvérének a férje. Mindig is lánygyereket szeretett volna, de két fiúval áldotta meg az ég. Gyakran jártunk édesanyámmal náluk vendégségben, amíg élt, úgy szólított, hogy Annuskám.

Emesével a falusi porta udvarán

London minden hattyúja a királynő tulajdona

A groteszk dolgok mindig megnevettettek. Tekintve, hogy történetem tökéletes példája – mondhatni: szó szerinti esete – az akasztófahumornak, kifejezetten boldogan álltam a törvényszék elé. Ügyvédem nem kis bosszúságára.

  – Aengus Donnelly, tagadja-e bűnösségét a fent elsorolt vádpontokban, s ha igen, mi a mentsége Őfelsége törvényeinek semmibevételére?

  – Tisztelt bíró úr,

Öt percig halott

Natália a bíróság épülete előtt állt, néhányat szívott a cigarettájából, majd, amikor meglátta édesanyját, eloltotta, és a szemetesbe dobta a csikket.

Az épület belseje kopár volt. Néhány ajtó, és a mögülük kiszűrődő hangok tanúskodtak arról, hogy a korai időpont ellenére nincsenek egyedül. A folyosó végén, balra az ajtón cirill betűkkel

A libapásztorlány

Anyámat sosem engedték a nagyszülei a többi gyerekkel játszani. Mindig találtak neki munkát, mert falun az bőven akadt. Délutánonként általában a libákat kellett terelgetnie, le a töltés mögé, a Tiszához. Erről mesélt, miközben a szülőfalujába tértünk, hogy meglátogassuk a nagymamája sírját.

Aznap tollfosztásra készültek. Olyankor kitépkedték a liba tollait, amit