Rhodumil Zhalan: 19:15

Késés nélkül érkezik a repülőgépem Varsóba. 18:00-kor a Boval Frantisek teremben vagyok, itt van három útlevélszkenner, ezeken lehet ellenőrizni az utazási engedélyeket. Mindenki a saját útlevelét szkenneli. Biztonsági kamerák vannak a szkennerek felett, ezért a legtöbb ember betartja a szabályokat. A kamerákon látják, ha valaki hibázik.  Ha az útlevéllel nincs gond, kinyílik a szkenner melletti sorompó, tovább lehet menni.

A falon kijelzők vannak, általában a híreket közvetítik. Most nem működnek. Lassan megy az ellenőrzés, már csak egy órám van, hogy elérjem az utolsó buszt, ami hazavisz.

Amíg várok, bekapcsolom a mobilomat. Azonnal üzenetet kapok. A Biztonsági Szolgálat értesít, hogy ma déltől érvényes a vírusprotokoll, ezért a közösségem védelme érdekében kötelességem együttműködni a Biztonsági Szolgálattal, ha a Szolgálat úgy ítéli meg, hogy ez szükséges. Ezek után érkezik a második üzenet. Aki a városba érkezik, kötelező orvosi vizsgálatra megy. Mintát ad, megvárja az eredményt, ha az negatív, akkor mehet haza.

Ekkor a falon lévő kijelzők bekapcsolnak. Híreket lehet olvasni és hallgatni. Kiderül, mi történt: egy nő eljött a rokonaihoz Dozsorcából Varsóba. Ajándékot hozott a keresztlányának a születésnapjára, és elment az iskolába, hogy meghallgassa, hogyan harmonikázik. A nő nem tudta, hogy beteg. Visszament Dozsorcába. Két héttel később a lány anyja himlős lett. A kislány is, de neki csak láza volt, kiütése nem. Az anya azt hitte, ételallergia. Jelentkezett az orvosánál, aki azt mondta, himlő. Ami furcsa, mert kaptak védőoltást. Ez tegnapelőtt derült ki. Ekkor kapcsolták össze a betegséget a dozsorcai és a dogornicai esetekkel. Ott már egy hónapja ápolnak himlős betegeket. Most azt vizsgálják, hogy a varsói család kikkel találkozott, amíg nem mutattak tüneteket, de továbbadhatták a fertőzést. Erről ma 12:00-kor tartottak sajtótájékoztatót. A város vezetése ekkor hirdette ki a vírusprotokollt. Ezért ellenőriznek mindenkit, aki külföldről érkezik a városba és a régióba.

Tizenöt himlős van Varsóban. Dogornicában és Dozsorcában száz ember betegedett meg.

– Dozsorca már tizennyolc éve nem tartozik a lengyel régiók közösségéhez. Senki nem megy oda, senki nem jön onnan ide. Miért minket vizsgálnak? Mi Reykjavíkból jöttünk. Ez akkor is túlzás – méltatlankodik egy csíkos inges férfi előttem a sorban.

*

Befejezem az útlevélellenőrzést, a terembe bejönnek a biztonsági őrök, azt mondják, egy kisebb váróterembe kell menni. Orvosi vizsgálat lesz.

A másik váróteremben ülök, kapok egy nyomtatványt. Le kell írni, merre jártam, hol volt a szállásom, volt-e lázam, mennyi emberrel találkoztam.

Kitöltöm a nyomtatványt a mobilomon, és elküldöm a rendőrség e-mail címére. 18:35-kor engem szólít a biztonsági őr. Ő kísér az orvoshoz.

A váróteremből egy folyosóra megyünk, az őr kinyitja a harmadik ajtót. Bemegyek. Ez nem orvosi rendelő, hanem kihallgatószoba. Visszafordulok, hogy megkérdezzem a biztonsági őrt, mi történik, de ő bezárja az ajtót mögöttem. Ekkor érkezik a mobilomra egy üzenet a Biztonsági Szolgálattól. Arra kérnek, fáradjak be egy kihallgatásra a Szolgálat legközelebbi kihallgatószobájába.  Egy kicsit későn kaptam meg az értesítést.

A szoba közepén, a lámpa alatt egy szék áll, a székkel szemben egy üvegfal, a fal másik oldalán egy szoba. A szobában egy kisebb asztal, állólámpa, szék. A másik oldalon nyílik az ajtó, belép egy nő.  Fehér pólót és rózsaszín zakót hord.

– Üdvözlöm. Vartirina Boguljan vagyok a Biztonsági Szolgálattól – mondja, a mobileszközt az asztalra teszi, leül. – Nagyon kedves öntől, hogy eleget tesz az állampolgári kötelességeinek, és válaszol a kérdésekre.

– Rhodumil Zhalan vagyok – válaszolom. Boguljan biccent egyet,  tudja, mi a nevem.

– Miért járt Izlandon? – kérdezi Boguljan.

– Turistaúton voltam.

– Igen, tényleg szép lehet a sziget november végén. Zöld domboldal és tengernyi virág. Mit csinált Dozsorcában?

– Elnézést, most Izlandról beszélünk.

– Három hete Dozsorcában járt – válaszol Boguljan. Megnyom egy gombot a mobileszközön. Az üvegfalon, ami elválaszt minket, egy arckép jelenik meg. Ősz hajú, szakállas férfi van a képen. – Ismeri őt? – kérdezi a nyomozó.

– Nem – mondom. Ismét megnyom egy gombot, a kép eltűnik.

–Dozsorcában találkozott Datorvan Milevics virológussal?

– Nem.

– Ön hozta a vírust három hete Dozsorcából Varsóba?

– Tessék? – kérdezem. Tehát  ezért vagyok itt.

– Igen vagy nem?

– Nem. Nem is értem, miért feltételezi ezt.

–  Most Izlandról érkezett. Előtte négy évig sehová sem utazott. Megszerette az utazást?

– Kerestem valamit.

– Megvan?

– Nincs.

– Az adatbázis szerint ön muzeológus Grkingóban. Műtárgyért ment Izlandra vagy Dozsorcába?

– Nem.

– Akkor mit keresett?

– Egy kutatómunkához kellett valami.

– Kíváncsi vagyok.

– Jan Zsortula miatt mentem Dozsorcába és Izlandra is. Azt hittem, még mindig Norlavikban van. Nem találtam meg.

– Honnan ismerős nekem a Zsortula név? – kérdezi nyugodtabban, de még mindig gyanakvó és türelmetlen.

– Ő volt Jelena Zsortula idősebb fia. Jelena Zsortula volt Dozsorca régió első főtanácsosa 2052-56 között – válaszolom türelmesen.

– És? – kérdezi Boguljan. Nagyon türelmetlen. Ha nem vigyázok, nem érti meg, mit csinálok, és a vírusprotokoll idejére vizsgálati fogságban is maradhatok. Vagy ki tudja. Utána kell néznem, mi is jelent ez a protokoll, és meddig érvényes. Összeszedem a gondolataimat, és elmondom, mi foglalkoztat.

– Jan Zsortula 2031. február 2-án született Dozsorcában. 2049. szeptemberétől a Varsói Műszaki Egyetemen tanult a mérnöki karon. 2052-ben, amikor a Dozsorca régió elszakadt a Lengyel Régiók Szövetségétől, Jan Zsortula hazautazott Varsóból. 2054-ben fejezte be a tanulmányait a Kalinyingrádi Műszaki Egyetemen. Építészmérnök lett. Két évvel később eltűnt. 2056 után a helyi újságok nem írtak az idősebb Zsortula fiúról. Jelena Zsortula nem beszélt arról, hol van. Ezért érdekelt engem.

Vartirina Boguljan az asztalán lévő mobileszköz kijelzőjét figyeli. Biztosan az adatlapomat olvassa.

– Ez a kutatás eredménye? Erről még nem írt sehol – mondja.

– Nem. Nincs eredmény. Dozsorcában, az Emlékek Házában találtam egy hangfelvételt, ami szerint Jan Zsortula Norlavikba utazott. Ezért mentem én is Norlavikba: hogy megtaláljam Jan Zsortulát, vagy a bizonyítékát annak, hogy valóban ott élt.

A nyomozó hátradől. Mintha már nem érdekelné, amit mondok.

– Mit talált? – kérdezi Boguljan.

– Semmit. Kétezer ember él Norlavikban. Egy pékség, öt kávézó, három élelmiszerüzlet. Kevesebb ember vásárol a boltban, jobban kedvelik a házhoz szállítást. A város közepén a rendőrség, vele szemben a díszterem, ahol az offline megemlékezéseket és ünnepségeket tartják. A díszterem felett az önkormányzat irodája, itt dolgoznak a tisztségviselők, akik az online beérkező kérvényeket elbírálják. A másik utcában a kórház, távolabb az iskola. Megtaláltam a pékséget, ahol Jan Zsortula dolgozhatott ’50-60 között. Egy pékség van ott, mindig is egy volt.

– Mi a lényeg? – kérdezi a nyomozó. Úgy látom, még mindig türelmetlen.

– Az, hogy Zsortula munkatársait nem találtam meg. A fájlokat valaki törölte, nem találtam meg a munkavállalói szerződését sem. Abból a lakcíme is kiderült volna. Talán elrejtett a lakásában valamilyen videofelvételt vagy hangfájlt, amiben rögzítette, hogyan gondolkodott, hogyan élt.

– Nagyon érdekes – válaszolja Boguljan. Természetesen az ellenkezőjét gondolja. Ez zavar engem.

– Én érdekesnek találom. Ha Jan Zsortula még mindig él valahol, akkor most negyvenhat éves. Jelena Zsortula, az édesanyja, meghalt. Lev, az öccse, még Dozsorcában él. A város és a régió átalakult. Az Emlékek Háza már csak múzeum, nem levéltár. A legtöbb irat kutatható, csak engedély kell hozzá. Így találtam meg a Philipposz-jegyzéket. Benne a bizonyíték: Jan Zsortula 2056-ban Izlandra utazott, és ott élt 2060-ig. Aztán megint nincs róla infó. Ezért mentem oda: lehet, hogy 2060 után ismét visszament Norlavikba – mondom.

– Tehát utazgat, közben egy majdnem nyomtalanul eltűnt személy életét kutatja, és a tetteiről elmélkedik – Boguljan hátradől.

– Nagyjából. Eredetileg a Dozsorcai Tanácsadó Testület határozatait vizsgáltam a 2052-56 közötti időszakban. Ez a téma érdekesebb lett.

– Elhiszem – mondja közömbösen. Ismét megmutatja az ősz hajú, szakállas férfi arcképét. – Mit mond róla?

– Nem ismerem őt.

– A biztonsági kamerák felvétele szerint ezzel az úrral beszélgetett a dozsorcai buszpályaudvaron.

– Lehet, hogy ő volt, aki megkért, hogy vigyázzak a csomagjára, amíg bemegy a boltba.

– Lehet? – kérdezi Boguljan. Már megint türelmetlen.

– Nem emlékszem az arcvonásaira – mondom.

– Ő egy kutató, a neve Datorvan Milevics, és vírusokkal foglalkozik.

– Nem ismerem. Vigyáztam egy másik utas csomagjára, lehet, hogy ő volt. Csak ott álltam a saját táskám mellett, és egy másik utas táskája mellett, aki megkért erre,  nem volt más dolgom, mert vártam, hogy elinduljon a buszom, ennyi. Nem úgy volt, hogy egy nő hozta a vírust a városba? Aki látogatóba jött? Vagy az csak egy történet, amit mindenki ismer, miközben más történt?

– Minden lehetőséget vizsgálunk. Hozzátesz valamit a vallomásához?

– Nem.

– Ha a vírustesztje negatív lesz, hazamehet. Az eredményt egy ideiglenes kórteremben kell megvárnia.  A többi információ megérkezik a mobiljára.

Vartirina Boguljan elköszön, megnyom egy gombot, redőny ereszkedik az üvegfalra. A biztonsági őr kinyitja az ajtót mögöttem. Most már az orvoshoz kísér.

Még mindig várni kell.

Eltelt három nap, elmentem Izlandra, visszajöttem, nem tudtam meg semmi különöset, elköltöttem egy csomó pénzt. Ezt lehet tudni. Meg azt is, hogy tizenöt perce elment az utolsó buszom.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>