Olykor idegenként szemlélem az életem, magam. Mint most. Vagyok én, a mindentől elhatárolt, minden alól felszabadított nő-lány, ember. S létezik egy frusztrált, rettegő, egomán valaki, aki folyton oldalra lök a vezérlőpulttól.
Annyi mindent írnék magamról, de nincsenek szavak, melyek jól érzékeltetik a valóságot, amelyek kifejezik a fájdalmat és néha az örömöt. Mondom –– néha.
Úgy ébredek, mint aki az életből kel az álomra: sután, bukdácsolva, keresztülszédülve a délelőttön. Még szerencse, hogy csak 11-től dolgozom. Megiszom az első bögre kávém. Magamhoz térek. Legalábbis tettetni tudom, hogy magamnál vagyok. Fél egy. Felötlik bennem, ami egész nap eszemben van: Dupka György reggeli telefonja, mely szerint jó hangulatban van a csapat, ezért nekem is készülnöm kell.
Jó hangulat! Rendben! Ego: bekapcs, mosoly-töltés: 75%. Nem baj, estig elég lesz.
A tanórák a szokott módon telnek: hadar, hadar, hadar. Nyisd ki a füzeted! Ne beszélj! Figyelj! Ügyes vagy! Helyes! Házi feladat!
Délután kettőkor előkészítem a terepet, néhány fiú segítőkész, asztalt és széket visz a díszterembe, amíg én poharakat szedek elő.
–– Tanárnő, ez az előadás miről fog szólni?
–– Ha nem figyeltél, akkor majd megtudod háromkor!
Már beszéd közben érzem, hogy türelmetlen vagyok, ezért kárpótlásul megveregetem a gyerek vállát, és egy halvány mosolyt is mellékelek hozzá.
Két óra ötvenhat perc: biztos, hogy csúszni fogunk. Közben a diákok már az előadóban vannak. Elmondok pár instrukciót időhúzás gyanánt: sztojkás vagy, viselkedj annak megfelelően, szerencsések vagyunk, szemtanúi lehetünk az élő kárpátaljai irodalom alakulásának, stb., stb…
Bólogatnak, mosolyognak, persze nem mindenki, de azt hiszem, a legtöbben értik a lényeget. Közben eltelt húsz perc, hívom a csapatot –– semmi. A gyerekeket felküldöm a kollégiumba, mégiscsak kamaszok, nem bírnak sokáig egy helyen lenni, tétlenül.
Kissé feszülten járkálok s lesem az ablakot. Az egyik tanár szól, hogy itt vannak. Egy mély levegővétel után diszkréten intek a portásnak, hogy csengessen. Mindenki bevonul a terembe
és helyet foglal. Fölállok (hirtelen, mintha egy teljesen ismeretlen társaság előtt kellene beszélnem), s néhány rövid mondat után átadom a szót Dupka Györgynek, aki részletesen bemutatja a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjait. Déjá vu érzésem van. Marcsák Gergely egy lágerballadát ad elő, melyet ő zenésített meg. A szokottnál is szebben énekel. Shrek Tímea, Lőrincz P. Gabriella, Kertész Dávid, Csordás László, Ráti Emese, Varga Nikolett és én pedig egy-egy művet olvasunk fel. Közben szemmel végigpásztázok a termen, hogy megfelelően viselkednek-e a diákok, de nincs zaj, sem mocorgás, csak néhány méla tekintet. A legtöbben azonban figyelnek.
Egyenként újraismerkedem az arcokkal, s hirtelen büszkeség fog el. Szívből jövő, őszinte büszkeség. Amit olyankor érez az ember, mikor tudja, hogy tartozik valahova, hogy befogadják, és nincs hely, ahol abban a pillanatban szívesebben lenne.
Most azt hiszem, egyszerre vagyok pedagógus és költő, még ha félve is írom le mind a kettőt. S itt, ebben a pillanatban otthon érzem magam a világban.
A másodperc tört része alatt futnak rajtam végig a gondolatok, és minden pörög is tovább. Megköszönöm a látogatást, az időt, amit a karácsfalvai líceumra szánt a KVIT, s végül átvonulunk a tanáriba egy kávéra, de a csapat siet. Látom: mindenki fáradt. Én is. Kint még gyorsan egyeztetünk a másnapi programmal kapcsolatban, elszívunk egy cigit, elsütünk néhány bennfentes poént, és két másodperccel később már csak annyit látok, hogy egy busz kikanyarodik a kovácsoltvas kapun, s én integetek.
Néha idegenként szemlélem az életem. Annyi mindent írnék magamról, de nincsenek szavak, melyek kifejezik a valót: a görcsöt, a fájdalmat s néha az örömöt.
