Furcsán éreztem magam szerda este. Minden beregszászi barátomat felhívtam, hogy bandázzunk egyet, mert ki tudja, mi lesz. Végül egyetlen haveromat sikerült kirángatnom este tizenegy óra után, és elmentünk sétálni. Bejártuk Beregszász központját és a mellékutcákat. Sűrű köd volt a városban. Mondtam is a haveromnak, hogy olyan, mint egy rossz horrorfilm helyszíne. Jót nevettünk ezen, meg magunkon. Éjfél után értem haza, alaposan átfagyva. Realizáltam, hogy elfelejtettem másnapra megírni valamit, de úgy döntöttem, majd reggel megcsinálom.
Arra ébredtem, hogy a telefonom megállás nélkül pittyeg; a magyarországi barátaim közül sokan azt írták, hogy menjek hozzájuk, szívesen látnak. Megnéztem a híreket, és azt hittem, hogy álmodom. 2022. február 24-e volt, és háború. Ez már nem Donyec-medencei összecsapás, hanem háború. Visszaírtam mindenkinek, hogy jól vagyok. Nyolc óra után kimentem a városba. Gondoltam, munka előtt benézek a főiskolára, de éppen akkor jelentették be, hogy távoktatás lesz. Pár perccel később a munkahelyemről írtak, hogy nem lesz tanítás, két hét szünidő. A lakótársamat hívtam, hogy együtt menjünk vissza az albérletbe. Közben figyeltem a teret. A tömeget a bankautomaták előtt, a boltban, a szokásosnál nagyobb autóforgalmat, mindenki szaladt valahová. Felhívtam a szüleimet, hogy kell-e valami.
– Kása – felelte apu.
A piacon nem találtam már, az egyik boltban vettem el az utolsó csomagot. Visszamentem az albérletbe, eldöntöttem, hogy összepakolok, és hazamegyek.
– Budapest vagy Beregújfalu? – kérdezte a taxis. Értettem a viccet, mindketten mosolyogtunk.
– Beregújfalu – feleltem.
– Igendá – jött rá a válasz.
Útközben a beszélgetés pazákárpátszki formában folyt – amelyik nyelven jött a szó, úgy mondtuk. Tökéletesen megértettük egymást. Aztán meghallgattuk a híreket a rádióból, és elillant a jókedvünk. Otthon apám épp a lugason a szőlőt metszette. Lepakoltam a cuccaimat, és mentem segíteni. Megbeszéltük, hogy milyen teendők várnak ránk a következő két hét alatt az udvaron és a kertben. Este megkérdeztem Dupka Györgyöt, hogy lesz-e másnap találkozó. Lesz, válaszolta, de a korábbi tervvel ellentétben délelőtt. A Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) könyvbemutatót szervezett 2022. február 24-25-re a Magyar Széppróza Napja alkalmából. Kertész Dávid, Lőrincz P. Gabiella és Rónai Balázs látogatott hozzánk.
Így pénteken ismét Beregszászban voltam. Először az albérletben egy kisebb táskába összepakoltam a hajszárítómat és egyéb fontos apróságokat, aztán az Európa-Magyar Ház felé vettem az irányt. Útközben két patikában sikeresen megvettem a szüleim gyógyszereit. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) székházában megemlékeztünk a kommunista diktatúra áldozatairól. Beszélgettünk irodalomról, jobban mondva az elmaradó programokról, és arról, hogy vajon mire számíthatunk itthon. A társaság nagy részének állandóan csörgött a telefonja. Interjúk, aggódó családtagok várakoztak a vonal túlsó végén. Nem húztuk az időt.
Koszorúzás után nem sokkal a határ felé vették az irányt a vendégek. Egy kicsit még elidőztem a házigazdákkal, majd én is elbúcsúztam.
A hazaút előtt feltöltöttem volna a telefonom egyenlegét. Egyik termináltól a másikhoz mentem, ki voltak kapcsolva. Egy-kettő működött, de nem engedélyezte a tranzakciót.
A valutaváltónál próbálkoztam. A fejét rázta: sajnos nem tud segíteni. Máskor mindig megkérdezik, hogy telefont (vagyis egyenleget) töltök-e, még ha pár száz hrivnyát váltottam is át. A postán nem vették át a levelet, amit Magyarországra akartam küldeni.
– Ma csak Kárpátaljára tudunk kézbesíteni – válaszoltak az üvegfal mögül.
Naivan megkérdeztem, hogy a kijevi harcok miatt van ez így? Bólintott.
– Tessék holnap vagy hétfőn benézni, hátha fel tudjuk adni – mondta a postás. Optimista – gondoltam magamban.
– Egyenleget tudok-e tölteni? – kérdeztem.
– Olyan gyenge a net, hogy meg sem próbálnám.
Késő délután érkeztem haza.
Szombaton és vasárnap dolgoztam: kora reggeltől késő estig figyeltem a híreket, írtam a cikkeket. Negyvennyolc óra úgy szaladt el, mintha nem is lett volna.
Hétfő van. Apámmal még csütörtökön megbeszéltük, hogy megmetsszük a szőlőt a kertben. Erre már csak holnap lesz időnk.
Azóta így vagyok. Aggódom a távollévőkért, nem tudom, mi lesz. Reménykedek, reménykedünk, hogy mihamarabb véget ér ez a rémálom. Addig is végezzük a munkánkat.
