2017. október 19.
Egész reggel izgulok Mátyás miatt. Vajon sikeresen átjut a magyar-ukrán határon? Nem kötnek bele a vámosok a sok csomagba, amit hoz? Időben érkezünk-e kipakolni és eljutni Ungvárra? Ezen gondolkozom, miközben a faleveleket söpröm arrébb a lábammal a város főutcáján. Kertész Dávidra bízom a kávéfőzést. Mátyás a vártnál korábban érkezik meg.
A dobozok felkerülnek az emeletre, gyors hörpintés, lépcsőn le, az autó ajtaja bezárul.
Elindulunk Ungvár felé. Útközben megbeszéljük még, hogy este elmegyünk hárman Viktóriához. A GPS szerint huszonöt perc van hátra az egyetemig, nekünk még fél óránk van. Marcsák Gergő többször is hív, nem hallom a telefont.
A kezdés előtt tíz perccel a helyszín előtt állunk, Csordás László azonnal egyeztetni kezd Mátyással.
Az egyetemen épp felújítás folyik. Még nem jártam itt. Kovács Eleonóra az épület folyosóján fogad minket, majd elkísér a rendezvény helyszínére. A könyvtár tágas és kellemes. Az egyik polcra latin szöveg van faragva: Tamdiu discendum est, quamdiu vivas. (Seneca) Google-fordító segítségével értem meg: Addig kell tanulnod, míg csak élsz. Egyetértek.
Az internet-hozzáférés gyenge. Az oldal mérete túl nagy ahhoz, hogy a gép gyorsan töltse be, így Laci csak szóban tudja bemutatni Mátyással a Budapest Katalógust. A portréképek között egyetlen ember van, aki nem tartozik oda. Barbika. Ő egy makkosjánosi kislány, aki üvegcsontú. Mátyás már többször járt Kárpátalján, mindannyiszor segítő szándékkal, így került a gyermek is a fotók közé.
A háttérben még néha bevillan a honlap háttere, de még mindig nem sikerül betölteni a sorozatokat.
Váltóáram – ezt a címet viseli az új novelláskötet. A beszélgetés mindig visszatér a központi témához: a kirekesztettséghez és a betegséghez. Laci megállapítja, hogy ez gyakori a novellákban is, emellett a vér motívuma is többször feltűnik. Mátyás csodálkozik, hiszen ezek nem tudatosan vannak jelen az írásaiban.
– Vers – dráma – novella. Hogyan váltottál? – teszi fel a kérdést Laci.
– Amit nem tudok megírni versben, kifejezem egy másik műnemben, hiszen már mindháromban alkottam – válaszolja Mátyás.
A beszélgetést folyamatosan zavarja a fúró hangja, többször elterelődik a figyelmem.
– Nyitó, záró novella. Idős emberek. Szándékos a keret?
– Nem, nem volt tudatos keret, de végül az lett. Szándékosan végük sincs a novelláknak, hiszen összekapcsolódnak és a következő történet mindig egy hasonló helyzetből indul.
Beindul az internet, sikerül megjeleníteni a honlapot. Mátyás bemutatja a Vakság című sorozatot, majd mesél az Urálban töltött időről.
Két fúrás és három mondat hallgatása közben azt veszem észre, hogy eltelt másfél óra és a rendezvény is a végéhez ért.
Gyors ebéd, búcsúzás, ajtó bezár, irány Beregszász.
Munkácsnál felhívom Viktóriát, hazaérkezett a férje. Ma este még dolgunk van Mátyással az Árva házban.
Beregszász, lakás. Csomagok ki, dobozok le, ajtó bezár.
Este van, nincs közvilágítás, autó marad, mi cipelünk. Egyik kezemben telefonnal világítok.
Ház, sötét, hangos emberek.
Nem először járunk a házban, de itt valami mindig elborzaszt. Gyerekkoromban gyakran bóklásztam elhagyatott épületekben, az volt a legfőbb szórakozásom, ez viszont nem az. Több mint negyven család él itt, embertelen körülmények között. Amikor Mátyás hónapokkal ezelőtt megkért, hogy segítsek neki olyan hátrányos helyzetben élő embereket találni, akik készségesek egy fotósorozat készítésében, rögtön ez a hely jutott eszembe. Láttam a műsort a tévében, ahol Viktória a gyermekeivel segítséget kér. Nem magának, hanem a ház lakóinak. Rendezett környezetet, tetőt és ami a legfontosabb: ivóvizet. Mert a négyszintes panelban nincs vezetékes víz, sőt az udvaron sincs fúrt kút. A lakók a másik utcában lévő iskolából hordják a vizet PET-palackokban és vödrökben. És ami a legjobban megérintett, hogy láttam egy őszinte gyermeket zokogni, aki csak úgy szeretne élni, mint minden normális ember.
A törmelékek között lépkedve egyre csak azon gondolkodom, nem követtem-e el hibát, amikor segítettem nyilvánosságra hozni ezt a helyet. Végül letuszkolom a torkomon a bűntudat ízét, és harmadmagammal csendesen lépkedek a lépcsőkön, hogy azok, akik hangosak, meg ne halljanak minket.
Viktória ajtót nyit. Helyet foglalunk a pici lakásban, ami az omladozó épületben egyedi. Mátyással már hetekkel ezelőtt szinte minden helyiséget felkutattunk, a legtöbben ajtót nyitottak és beengedtek. Nem lepődtem meg a mélyszegénységen, munkámból adódóan hozzá vagyok szokva. Egyetlen lakó zavart össze. Liza néni. Gyerekkorom egyik képe. Jó emlékek, kedves hang. Nem tudtam, hogy ő itt él, a tudat teljesen összetört.
Nórika lázas. Nem maradunk sokáig.
Viktóriával jó híreket közlünk, Mátyásnak sikerült támogatót találnia a műtétre. A fiatal nő mindkét lába olyannyira visszeres, hogy sürgős eljárásra van szükség, ám ő mégsem panaszkodott. Soha nem hagyta el a száját egy kérés, vagy siránkozás. Talán épp ezért szeretett volna épp őrajta segíteni.
Búcsúzás, Nórika sír, a folyosó bűzlik.
Mátyás a hotelbe megy, Dáviddal még a konyhámban beszélgetünk.
– Egy kis mennyország a valódi pokolban – dörmögi az orra alatt.
– És még nem is láttad nappal a házat – válaszolom.
