Vannak kivárt és előre sejthető pillanatok, amikor pontosan az történik, amit várunk. Nem több és nem kevesebb. Mégis, felkészülni rájuk szinte lehetetlen. Ilyen például, amikor pár napja megérkeztem Nyíregyre. Délelőtti csönd, tikkadtan, már-már víz után kiáltó aszfalt, a pályaudvar jobb oldalán sorban taxik, magyar rendszámmal, alvó, elcsigázott sofőrökkel, lehúzott ablakokkal, nyitott ajtókkal. És akárhogy nézem őket, mindegyik hivatalos, fóliázott engedéllyel rendelkezik, és kérdésemre, indul-e valaki most Beregszászra, értetlenül néznek, majd mondják, ha kell, elvisznek, feketén tizenötezer. Ennyiért nem megyek sehová, döntöm el azonnal, és ülök le a padra, hogy könnyítsek a táskán, megegyem a szendvicset.
És ott Nyíregyen véget ér valami, kiszakadás történik, komótosan, fülledten, és ahogy ott ülök a parkolóban, leválik a napomról a hajnali ébredés impotenciája, a Keleti, az IC klímája, a telefon másik végén megszólaló hang, minden összesűrűsödik, zip-fájlként kerül mentésre a későbbiekre, holnapra vagy holnaputánra, hogy aztán majd akkor kicsomagoljam, és ismét kezdjek vele valamit. De ott Nyíregyen ülök a parkolóban, és miután szólnak, szakadozottan ér el hozzám a hang, megtudom, jön Laci, a sofőr, aki aztán átvisz, aki mint valami rég várt csomagot felpakol, aztán letesz Beregszászban. Beregszászon. Szóval ott. És végül nem Laci visz, hanem Sanyi, váltott lovakon érek a határra.
Harmincöt fok, öten ülünk a kocsiban, sós izzadság folyik végig a hátamon, érzem, ahogy egyre csatakosabb az ing, ahogy egyre inkább érezni, hogy vagyok. Aszfalt és műanyagbarakkok. A sor rövid, mondja Sanyi, és közben állunk, két sorompó között nézünk magunk elé, várjuk, hogy az ukrán határőr rendszámunkkal ellátott cetlit adjon. Közben emberek, útlevelekkel sorjáznak a bódék előtt, várnak az átlépésre, a beengedésre, a bólintásra. Határőrnő jön, robusztus alakja meghökkent, közben mégis jó ránézni, copfja hosszú, mellei kellemesen nagyok, pisztolytáskájából kilóg a fegyver. Határőrnő megy. A látvány mag(á)ért beszél.
Beregszász, balra az állomás, rajta a tábla, itt cseperedett Dsida. Jenőke innen figyelte a befutó, veszteglő és induló vonatokat, hogy aztán később egy kései, Imbery Melindának írt levelében leleplezze, Kocsárd az voltaképpen Beregszász, vagy éppen fordítva. A helyek behelyettesíthetők, tanulni kell ezt, és nem ragaszkodni hozzájuk. Kiszállok Sanyitól, aki még az utolsó pillanatban figyelmeztet, vigyázzak a lányokkal. Mosolygok. A lányokkal vigyázni kell, mondom. És közben gyújtok is rá, és jön Laci, immár a másik, és kezdődik a beszélgetés, és futunk bele számtalan csapdába ismételten. És keveredünk ki belőlük, mondjuk, amit megszoktunk, mondjuk, amit tudunk, amit látunk, láttunk. Jelen lenni, talán ez a tömör összegzése mindennek, a helyek felcserélhetők, bejárhatók, alakíthatók. És mi is azok vagyunk, csak hagyni kell, legalábbis nem úgy tenni, mintha semmi sem változna, mintha semmi sem történne. Mert Beregszász van, jelen időben van, itt és most. Hajlamos vagyok elfelejteni. Ahogy Babadag is van a messzi Dobrudzsában, és főként akkor van, ha ott vagyunk.
Később a kocsmában iszom a kvaszt, mert azt mondják, jó. A kvasz nem jó, ezt érzem hamar, és Laci is mondja, hogy vagy nagyon jó, vagy fosni fog az ember. Aztán azt is megtudom, nemcsak nem jó, de még alkohol sincs benne. Akkor miért is isszuk, teszem fel a költői kérdést hangosan, de választ nem várok. A kocsma mellett patak. A patakon gát. A gát alól hegyi hódok figyelnek. Idáig is eljutottak, berendezkedtek, a Morgó-patak felső folyásától ereszkedtek alá, hogy itt, Beregszászban, is hódítsanak. Nem szólok senkinek, hogy látom őket, de miközben a harmadik vodkát isszuk és még mindig nem tudjuk nézni a meccset, a hegyi hódok óvatos és halk farkcsapásokkal lökik magukat át a patak egyik oldalától a másikig. Laci se látja őket, bár láthatná. Jó tudni, hogy eljöttek, hogy itt vannak, hogy ki fogják dönteni a patakparti fákat. Ők maradtak, a kísérők. Más nincs.
És miközben a kis úszásigényű, apró testű hegyi hódok a gát mögül figyelnek, útlevélvita és meccs zajlik. Hogy miként a jobb, az ukrán és magyar útlevél előnyei, a határátlépés egyszerű bonyolultsága, és közben izgatottan figyeljük egyre erősödő játékunk, ahogy nyomnak a fiúk, emelkedik a lélek, érezzük, hogy közösség vagyunk, szinte már sors, Jóska mondta egyszer, a magyar sport az magyar sors. Szerintem nem, egyáltalán nincs így, de akár így is lehetne, jó lenne, hinni benne. Valamiben.
Ria, ria, hungária, hangzik fel, dübörög az asztal, mindenki minket figyel, aki nem meccset néz, mert aki meccset néz, az éppen örül, vagy búslakodik, mindenesetre megvan a negyedik pont, még nagyobb a lélek, még erősebb a sors, és hát továbbra is szar az a sör ott előttünk, de fel nem adjuk olyan könnyen. Ha már kikértük, isszuk hősiesen, nincs mit tenni, inni muszáj.
Hosszú ez a nap, érzem lassan, és belesajdul a fejem is a felismerésbe, de továbbra sincs mit tenni, mert taxival megyünk a Helikon Hotelbe, és ott folytatódik minden. Gabriella táskájából kerül elő az üveg, poharakat is szerzünk, és a kikért sörökhöz vagy szőlőléhez rövidet iszunk, jóféle pálinkát. Hosszú ez a nap, nyúlni kezdenek a percek, lassan, megfontolva haladnak, sőt, néha megállni tűnnek, mélázón, elgondolkozón. Öt évvel ezelőtt is itt ittunk, talán éppen ennél az asztalnál vagy egy másiknál, mindenesetre sok nem változott azóta. A hely megvan, továbbra is kellemes, a beregszászi hús krumplipürével éppenséggel kiváló. Laci választotta, mert éppen telefonáltam, és hát tökéletes választás, a porhanyós combot ízben, puhaságban kiegészíti a máj és a kicsit üveges nagydarab szalonnák. Eszünk csöndben, kicsit mindenki megfáradt már, és jönnek a sztorik, elevenedik a múlt, a közös és az eltérő, jó anekdoták csapódnak az asztalra. Laci délután felállt, és hat óra tíz perckor elindult, hogy elérje a négyes vonatot, öten se bírták visszafogni. A kacagás elhalkulása, az emlék halványodása után mondom azonnal, novellát kell így kezdeni, egy mondatba sűrűsödik itt egy egész éjszaka.
Laci most nem indul, és később már az erkélyen állunk, és nézünk bele az éjszakába. Ez a pillanat volt kiszámíthatatlan, betervezhetetlen, hisz szavakba fűzni az elmúlt öt évet, a múltat és a közeli terveket, szinte esélytelen. Ahogy az is, hogy hajnalban elérjem a sofőrt, se egyik, se másik nem veszi fel a telefont, holott erősen próbálkozom, még Laci is megjegyzi félálomban, mi a francot művelek itt pirkadatkor. Művelném én, elkerülendő a Munkács–Csap–Záhony kerülőutat, de Laci felül az ágyban és rezignáltan közli, ez a legjobb megoldás, hisz még ha el is megyek egy taxival a határra és átsétálok, odaát ki tudja, felvesz-e valaki. Mérlegelek, újra telefonálok, újra nem veszi fel senki, újra csak ukránul szól egy női hang, a hívott fél nem elérhető, vagy legalábbis úgy sejtem, ezt mondja kedvesen, csicseregve. Aztán a reggeli után mondja is Laci, ne rugózzak már a sors ellen, ha most Munkácsra kell menni, akkor oda megyünk.
A mikrobusz százzal száguld, kátyútól kátyúig rázkódunk, és itt jut eszembe, sorsot választ, ki lovat választ. Akarom is mondani, de valahogy elfelejtem, mikor a tizenötszemélyes buszba felszáll a huszadik ember. Ahogy később Munkácson is elmúlik a gondolat, mikor beáll a sárga busz, és felpasszírozzuk magunkat, nyomakodunk, hogy helyet találjunk. Viszont az a pillanat, mikor a felszálló öregasszonynak szó nélkül adja át a helyét a terepszínű kimenőruhában lévő kiskatona, kimerevedik. Nem hezitál, nem gondolkozik, nem mérlegel. Csak egyszerűen feláll, valamifajta kötelességtudat is lehet ebben talán, a franc tudja, és onnantól kezdve némán kapaszkodik a többiek között. A póló a hátamon közben csatakos az izzadságtól, és a harmadik leszállónál kérdezem meg csupán, hová mennek ezek az emberek a semmi közepén. Balra búzatábla, jobbra napraforgó, és egy anya száll le kislányával, majd néhány suhanc. Pár kilométerrel odébb szintén. Megálló a semmiben. Odébb folyó, csöndesen kanyarog a fák között, partja magas, és látni a gátat, amit a hódok húztak az éjjel vagy előző nap. Mutatnám is Lacinak, lássa ő is, de aztán a busz tovább kanyarog, és eltűnik a folyó, rajta a gát, így hát nem mondok semmit, megtartom a hódokat magamnak, ők legalább megmaradnak minden időkben. Munkács és Csap között félúton, előző nap pedig Beregszászon, a hegyi hódok itt vannak, meg kellene ezt írnom Lacinak, tudja ő is, és akkor talán reménnyel telik meg a reménytelenség. Egy ideig mindenképp.
És végül az utolsó nekifutás, az utolsó megmérettetés, Csapról átjutni Záhonyba. Immár egyedül, határőrök, kutyák és vámosok között csetlik az ember, és csak egy cél lebeg a szem előtt, feljutni a vonatra, mely ott vesztegel a csapi állomáson. Az indulás ideje eljöve, mondta valaki egyszer, és mondtam én is minap, csak hát a megérkezés az, ami várat magára. Odakint Záhony, vár az IC, a Keleti, vár minden, a kiszakadásnak vége, Beregszász ismét elcsendesül, homályba fordul az emlék, és csak néha hallani, amint a híd alatt, valahol a kocsmaterasz mellett halk farkcsapásokkal áttolják magukat a hegyi hódok egyik partról a másikra.
Vincze Ferenc
