1. Szavalnak a kékruhás fellegek
villám-betükkel írt
mennydörgő verseket,
s megríkatják a felséges eget.
2. Zsiráf-nyakú templom árnyát az éjszaka
a porfehér kőtöltésre kiszegezi,
s fent a tetőn párjahagyott bádog-kakas
dühében a csillagokat csipegeti.
3. Arcodon a mosoly hamis.
Kacajoddal lelked bántod.
Talpad alatt sír a kavics…
Nem is tudom, a napsugár
mért csókolja cipőpántod?
4. Lassan lép. Jön veled szembe.
A két vállán cipeli a munkanapot.
Friss szél csörtet el köztetek,
utcapor vág a szemedbe
és gorombán leemeli
a fejedről a kalapot.
5. Kint – álmodik az alkonyat..
Nevetsz… Kínálod ajkadat..
S nem tudom, nyitva felejtett
két szemeddel
miről álmodik a lelked..
6. Kritikus vagy. Tolladban a mérték.
Te mondod meg, hogy mi lom s mi érték.
S hull a vers, mint vert sereg…
S suszter is vagy, ki oda nem ért még,
hogy kaptára húzza a lelkemet.
7. Gyerek még, de hangja
kamaszossá rekedt.
Ül… Egy lányra gondol,
s keserűn nézi a
csillag-szeplős eget.
8. Eladtam a zenét
néha a képekért –
a szemedhez szóltam,
de hallotta szíved,
mert ott volt a színek
közt szívem a szóban.
*
A vers Kovács Vilmos (1927-1977) Tavaszi viharok c. kötetében jelent meg. Lassan a végére érünk a folyamatnak, melynek során megjelentettük a honlapon A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből c. kiadványban szereplő verseket és írásokat.
