Nem tudok nótát. Hamis, ha szól a lant.
Elnyűtték húrját szép fehér ujjak.
Nem kell a verkli, a sárgult kottalap.
Nem húzok tornyot romokból újat.
Ha megcsalt múzsák néha még keresnek,
s jönnek álruhás, uzsorás évek,
nem veszek tőlük aranyos keresztet.
Nem kell már nekem könnycsaló ének.
Nem járok sírni felszentelt sírokra.
Míg a kor fogan könnyben és vérben
s előttem indul halálos birokra –
én ócska lantok húrjait tépjem?
Nem tudok nótát. Nem nóta kell neked,
de vihar, amely tombolva lázad,
s fehérre mossa megrettent lelkedet,
hogy beleférjen e roppant század.
Hogy beleférjen az új hit, az egek
titka, hogy szolgád legyen az atom…
Nem tudok nótát… Lantosod nem leszek,
de érző lelkem – azt neked adom.
Az égre horkant tavaszi viharok
csodákat tevő szeszélye szülte,
s felzúgott benne, ártatlan kis dalok
helyett, a vihar lázongó kürtje.
Rátört a század; száz csoda, ígéret.
Feldúlták csendjét sikongó hangok.
Megvette álmát vérrel írt igéknek
igaza – drága emberi rangom.
Süket a fülem, ha szól az ócska lant.
Új század fogant könnyben és vérben,
és számra fagyott, ha könnyű volt a hang,
ha nem e nagy kor rangjához mértem.
Dübörgő zajjal rohannak az évek.
Nyugalmat bennük sohasem leltem.
S nyugodtan teszem mégis majd elétek,
elcsitult korok, háborgó lelkem.
Nincs benne nóta. Vihar szült, szertelen.
S ha jössz, te békés, ráérőbb holnap,
s indulók helyett dalt hozhatsz lelkedben,
köszönd e lázas, harsonás kornak.
*
Forrás: A tudat szunnyadó határőrei. Válogatás Kovács Vilmos műveiből. (szerk.: Marcsák Gergely). – Beregszász: Kálvin Nyomda, 2018, 15-16. old.
