2015. június 5-én lett volna 88 éves társaságunk névadója, Kovács Vilmos. Ebből az alkalomból talán érdemes elgondolkodni egy lényeges problémán: mi, a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai úgy gondoljuk, nagy hátránya régiónk irodalmának, hogy jeles elődünk költeményei, elbeszélő művei kevéssé fellelhetők ma még az interneten. Pedig a fiatalok már nemigen látogatják a könyvtárakat, a legritkább esetben emelnek le régi, poros könyveket a polcról, hiszen hozzá vannak szokva ahhoz, hogy pár másodperces keresés után mindent megtalálhatnak a világhálón. Kis túlzással igazat adhatunk annak a közhelynek, amely azt állítja, hogy ami ma nem érhető el digitálisan, az tulajdonképpen nem létezik e nemzedék számára.
Természetesen van olyan része ennek az életműnek, amely ma már nem tűnik értékesnek, hiszen bizonyos szövegekre túlzottan rányomta bélyegét a korszak, amelyben azok megszülettek. Viszont kár lenne tagadni, hogy Kovács nevéhez fűződnek olyan alkotások is, amelyek maradandóságához aligha férhet kétség. Ezek újraolvasására kellene fektetni a hangsúlyt. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy szövegeinek manapság nagyon kevés az olvasója, igaz, ennek csupán egyik, de nem elhanyagolható oka a nehéz hozzáférhetőség. Holott a kárpátaljai magyar identitáskeresés szempontjából elengedhetetlen lenne a párbeszéd erről az életműről. Gondoljunk akár nemzedéki, akár generációk közötti diskurzusra.
Ezúttal, hogy megemlékezhessünk születésnapjáról, egy alig ismert, de annál fontosabb verset választottam az 1968-ban megjelent Csillagfénynél kötetből. A címe: Ablak. A szövegben megszólaló szubjektum rég túl van az illúziókon és a lázadásokon, hiszen ráébred környezetének végtelen közönyére. A halál gondolata ettől a ponttól már erősebben foglalkoztatja. A mi lesz majd, ha…? kérdése kerül előtérbe az előző kötetekből jól ismert mi van most?-tal szemben. A sorok központozás nélkül, hirtelen sorátlépésekkel futnak a végzetszerűség célképzete felé. Formailag szintén ezt hangsúlyozza a versben található egyetlen sorvégi rímpár. A két szó egymás mellé helyezve és egybeolvasva így önálló értelmet nyer: halálom / találom. Mégis, mintha egy pillanatra feltűnne a remény: ki az a tétlenül szemlélődő, titokzatos megszólított a versben? És vajon miért nem találja az én a segítő kezet, amikor már a merülés fenyegeti?
Csordás László
Kovács Vilmos:
Ablak
