Késő ősz volt a Vörösmarty téren,
áradt a forralt bor fahéjillata,
standok, boltok közt az adventi fényben
ránk talált egy szürkés bankautomata.
Néztük, hogy dől a Váci utca népe
akcióval vonzó üzleteken át,
amíg PIN-kódom beírtam a gépbe,
és kezembe kaptam némi valutát.
Az otthoniaknak szuveníreket
akartunk vinni a Vörösmartyról,
nekünk pedig színes gyertya kellett,
meg fenyőfa alakú polisztirol,
a vásár pedig drága. Külföldiek
zsebéhez mérték ma itt az árakat.
A kofa hellót köszönt vevőinek,
s lüktetett tarka turistaáradat.
Elindultunk hát – két csellengő alak –
nézni, mit kínálnak a kézművesek,
a tér közepén magamhoz vontalak,
majd kalauzunk, a sodródó tömeg
vitt, és a legszebb portékát keresve
soká bolyongtunk a téren te meg én.
A Gerbaud-házból kilépett az este
(alkonyi cukormáz csurgott tetején),
mire táskába gyűlt a sok ajándék,
csokoládé, hógömb és zenedoboz.
Ha gyorsan a megállóhoz érünk, még
eljuthatunk busszal a Nyugatihoz.
Csókot adtál s a föld remegni kezdett.
Máig sem tudok pontos választ adni:
ilyennek érezhettük a szerelmet,
vagy csak befutott a kisföldalatti?
Az izzóktól ékes platánfák alatt
őrzi e rejtélyt a Vörösmarty tér.
A titkos rezgés máig is ott maradt,
s rendre felbukkan, ha két száj összeér.
Megjelent: Magyar Napló, 2017/12.
