Hawking rövid története, avagy A mindenség elmélete

a-mindenseg-elmeleteVéget ért az idei Oscar-gála, átéltük csalódásainkat és örömeinket, melyeket továbbra is minden év elején – bár egyre kisebb várakozás közepette – megkapunk. Az egyik legnívósabb kitüntetés a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar, amely Eddie Redmayne kezében landolt Stephen Hawking megszemélyesítéséért A mindenség elmélete című 2014-es alkotásban. Lássuk tehát, mit érdemes tudni a fizikusok Gandhijának életét végigkísérő filmről.

Ki is az a „hogyishívják”?

Mindenekelőtt talán a történet összefoglalásával illene kezdenem, azonban jelen esetben nem hinném, hogy ez célravezető volna. Nem azt mondom, hogy hiányosságok volnának a történetvezetésben, csupán életrajzi film lévén talán egyszerűbb a dolgom – és spoiler-mentesebb a kritikám –, ha magáról a professzorról beszélek, nem pedig a szinopszist vázolom.

Stephen William Hawking 1942-ben született, egész életében érdeklődött a fizika iránt, írt néhány könyvet (A mindenség elmélete, Az idő rövid története, A nagy terv stb.), és megreformálta a tudományos vilkép1ág univerzumról alkotott képét (felfedezte a Hawking-sugárzást, és matematikai vázlatot alkotott az idő születéséről). Mindez az átlag néző számára nem volna érdekes, hacsak nem kellett volna a jó professzornak már régen meghalnia. Filmünk főhőse ugyanis az amiotrófiás laterálszklerózis (ALS) egyik ritka változatában szenved. Diagnózisának pillanatában – 1963-ban – nem több mint két évet adtak neki. Hawking professzor jelenleg hetvenhárom éves, és köszöni szépen, jól van. Munkabírása és életkedve pedig csodálatra méltó, ennek állít emléket filmjével James Marsh, s ami azt illeti, meglehetősen jól teszi.

„Hogy? Nem, az másik rendszer. Automatikus.”

Mr. Marshnak nem volt nehéz dolga, kiváló alapanyagokból dolgozhatott, és azokat mesterien használta fel. Bár főszereplőink többsége mindössze az A középig nyújtózkodik a nagy nevek listáján – némelyikük még odáig sem – , de egyikükre sem mondhatjuk azt, hogy nem érti a dolgát. A vágás és a fényképezés jó volt, bár nem kiemelkedő, a lens flare (Röviden: a kamerák lencserendszerén keresztüljutó szórt fény, ami nem kívánt képhatásokat okoz. Egyre inkább divatnak tűnik az erre való rájátszás a fotósok és filmkészítők körében.) indokolatlan használata engem itt-ott megzavart ugyan, de legalább nem értelmetlenül. Összességében véve a rendezés, a vágás és az operatőri munka tekintetében minden éppen megfelelő volt. Automatikusan megfelelő… És engem ez zavart a leginkább. Félreértés ne essék, mindenki hozta a megkívánt színvonalat, de semmi többet, és éppen ezért nem egészen nőttek fel a film „Oscar-halász” mivoltához. Leginkább ez az átlagosság az, ami miatt nem igazán értem a rengeteg jelölést, amivel elhalmozták az operatőrt és a rendezőt (pl. BAFTA-díj, vagyis a Brit Film és Televíziós Akadémia díja (rendezői jelölés), a Satellite Awards (operatőri jelölés) stb.). Azt viszont, hogy nem nyerték meg ezeket a díjakat, sokkal inkább megértem.

A forgatókönyvre rátérve, mint már említettem, a történetről nincs sok mondanivalóm, azonban annak átadásáról annál inkább. A párbeszédek fergetegesek voltak, könnyeztem, ahol kellett, és röhögtem, ahol azt akarták, hogy mosolyogjak, és ebben nem csak a színészi játék segített. Azaz – egyből hozzáteszem – könnyeztem volna és röhögtem volna. A dialógusokban nem volt hiány, de a körítés annyira mézes-mázosra sikeredett, hogy a vicces néhol kabaréba illő, a szomorú pedig szirupos lett. De csak néhol, és mindig éppen tűrhető mértékben, valahogy úgy, amennyire egy életrajzi filmtől elvárjuk. Erre szükség is van, nehogy a realitás túl reálissá váljon. Ezt a hibát pedig életrajzi filmeknél meglehetősen nehéz elkerülni. Ha minden jelenet és karakter túlságosan életszerűen elevenedik meg a néző számára, az egyre távolibbá teszi a filmet.

Húrelmélet a teában.

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol filmünk valóban felvillantja értékeit. A színészi munka kifogásolhatatlan. Eddie Redmayne és Felicity Jones elérte azt, amit már annyi technoblablával próbálkozó film elfuserált. Elhittem nekik, hogy értik, amit mondanak. Nem szerepeket játszottak, hanem bemutattak két intelligens, egyenrangú karaktert. Külön kiemelném itt Jones kisasszonyt, aki néhol elérte azt, amit az életrajzi filmek általában jobb, ha elkerülnek: ellopta a főszerepet. A második harmadtól kezdődően kezdtem úgy érezni magam, hogy nem Hawking életrajzát nézem, hanem a feleségéét. kép2

Eddie Redmayne pedig leépült. A szó legigazibb, legélvezetesebb és legpozitívabb értelmében. Igen, Eddie a szemünk előtt „izomsorvadt”, töpörödött, összetört és átváltozott Stephen Hawkinggá. Megérdemelte-e az Oscart? Meg, ezen nincs vita, jobban, mint egy-két ember, aki valaha is részesült ezen kitüntetésben.

„– Betegségem van, Bry.

–Nemi betegséged, Steve?”

Néhány szót még a mellékszereplőkről. David Thewlis (Lupin professzor a Harry Potter-rajongók kedvéért) kevesebb időt tölthetett a vásznon, mint érdemelt, és messze többet, mint szükséges lett volna. Elismerem, az elvárásoknak megfelelően remekül hozta a szerepét, de nem értem, miért volt éppen rá szükség ehhez a három jelenethez, ami három különböző extrával talán stílszerűbb, simább és főképpen olcsóbb lett volna. Charlie Cox (a Csillagpor Tristanja) számomra elképesztően tenyérbe mászó volt. Leginkább az ő karaktere okozta a fent említett elsziruposodási problémát. Mindamellett valahányszor szomorú arckifejezést kellett volna hoznia, nekem inkább sértődöttnek tűnt. Harry Lloyd azonban kiemelkedett a mellékszereplők közül.

Hawking elmélete

Összességében a film érdekes és élvezhető, sőt kifejezetten szórakoztató. Megértem a hype-ot, ami övezi. A díjak megfelelő helyekre kerültek, persze egy-két helyen ez a film is sántít. A sztori élvezetes, de néhol olyan mézes-mázos, hogy ha nem vagy hozzászokva, cukorbeteg leszel tőle. Aki eddig nem szerette az életrajzi filmeket, annak lehet, hogy ezzel érdemes kezdenie, aki pedig szereti őket, az imádni fogja.

Kertész Dávid

Névjegy: Kertész Dávid

1993. április 19-én született Tiszaásványban. Tanulmányait 1999-ben kezdte a Tiszaásványi Általános Iskolában, azonban érettségit a Csapi 2. Számú Középiskolában szerzett 2010-ben. Ugyanebben az évben felvételt nyert a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola történelem szakára. Jelenleg a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja, melynek kommunikációs ügyvivői tisztségét is betölti.

Egy hozzászólás

  1. Kár, hogy az Oscarnak semmi jelentősége nincs.

    • Vannak vele problémák, de azért nem elhanyagolható kitüntetés. Igaz kissé elszállt felette az idő, de erről bővebben majd talán egy későbbi írásban.

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>