Szombat. Vártam is meg nem is ezt a napot. Kora reggel, az állomás felé sétálva azon gondolkodtam, hogy visszafordulok, mert nekem ez a műhelymunka nem fog menni: le fogok fagyni a kritikáktól, vagy attól, ha megkapom, hogy inkább hagyjam az írást. Túlságosan hamar értem ki az állomásra. Őrő Emesét vártam, aki még sehol sem volt. Csak az járt a fejemben, hogy ez a találkozó – rám nézve – nem lesz valami fényes, darabokra fogják szedni a történetemet, jobb lenne hagyni az egészet. Nemsokára megjött Emese. Kicsit félretettem a nyugtalanító gondolataimat, színlelt nyugalommal beszélgettem vele, amíg a vonatunk elindult Ungvár felé. Indulás után még egyszer átsuhant a fejemben az, hogy inkább visszafordulok, jobb lesz, ha Beregszászban maradok. Útközben az olvasással, zenehallgatással és beszélgetéssel próbáltam elterelni a figyelmemet az aggályaimról.
Ungváron már Marcsák Gergely várt minket. Marsutkába (iránytaxiba) ültünk, és rövid időn belül a régi MÉKK-irodában voltunk.
– Jól elrejtették ezt az épületet – gondoltam magamban, miközben beértünk az irodába. Amíg megérkezett a többi KVIT-tag, próbáltam úgy tenni, mint más nyugodt, normális ember.
Rajtam kívül Őrő Emese, Gyominov István, és Rohály Karolina hoztak elemzésre szánt műveket. Emese két verset, István egy izgalmas elbeszélést, Karolina pedig egy fantasy történetet hozott. Kimondatlanul, de egy kicsit mind féltünk. A tudat, hogy nem csak én mutatkozom be aznap, valamelyest feloldott. Egészen addig, amíg fel nem kellett olvasnom a novellámat. (Nem jellemző rám a félénkség, kivéve, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni azt, amit alkottam.) Olyan írást vittem, amit már azelőtt meg mertem mutatni másnak, ezt rövidesen ki is szúrták elemzőim. Miután megbirkóztam azzal, hogy ez a javamra, és nem ellenem van, megnyugodva jegyzeteltem a javaslatokat. Ekkor vettem észre, hogy olyan hibáim vannak, amiket más írásaiban észrevettem, de a sajátomban nem, például a szóismétlés és felesleges írásjelek használata.
Sikeresen végeztünk a novellám elemzésével, és azt hittem, ezennel nincs más dolgom. Tévedtem, mert a többiek írásairól is véleményt kellett alkotnom. Bevallom, eleinte attól tartottam, hogy valakit meg fogok sérteni, ezért inkább meglapultam, és a kérdéseimet sem tettem fel. Őrő Emese második versénél eszméltem fel. Remek volt hallgatni a többieket, ahogy felolvasták az írásaikat. Lehet, hogy közhelyesnek tűnt, amikor mindháromszor azt mondtam elemzéskor, hogy jó volt, de valóban ezt gondoltam. Tetszettek Őrő Emese borongós hangulatú versei, Gyominov István fordulatokkal gazdag története, és Rohály Karolina dimenziókat átszelő fantasyje. Ültem, és őszintén rácsodálkoztam a többiek kreativitásának korlátlanságára; azon agyaltam, hogy pattannak ki ezek a sztorik az ember agyából.
A bemutatkozó írásaink boncolgatása után zárásként Nagy Tamás olvasta fel két versét, amelyeket közösen elemeztünk, amelyek közül csak az egyiket érkeztünk elemezni. Sajnáltam, hogy elfogyott az időnk, és igyekeznünk kellett, hogy elérjük a vonatot.
– Hát, ilyen ez a popszakma – gondoltam magamban, miközben eljutottunk az állomásig. Örömmel konstatáltam, hogy végül életben maradtam, és a novellám is túlélte. A vonaton tovább beszélgettünk irodalomról és az aznapi műhelymunkáról.
A vonaton egy idős nő ült mellettünk. Medvehagymát kötött csokrokba. Erős illata volt. Látta rajtunk az érdeklődést, így beszélgetni kezdett velünk. Elmesélte, hogy a kevéske nyugdíját medvehagyma- és virágárusítással próbálja kiegészíteni. Adott egy kis kóstolót a különleges növényből. Eleinte féltem, hogy nem lesz finom, aztán megtetszett az íze, de nem akartam többet elvenni, mert tudtam, hogy ebből él meg. Visszagondolva, a műhelymunkával pontosan így voltam: először féltem tőle, most pedig várom a következőt. A műhelymunkáról a kinyomtatott írásokat vittem magammal, a vonaton a nőtől az ajándéka kapott medvehagyma-gyökereket.
– Talán megfogan – mondta, amikor átadta.
Sok idő telt el, de még mindig nincs erőm a novellámat átjavítani. Talán majd holnap… Előbb el kellene ültetni a medvehagyma-gyökereket.
Szabó Kata