Én mindig csak hazudok neked.
Elmondom, milyen az idő nélküli végzet,
ha nem figyelsz a leheletre a tarkódon.
Inkább ültess cserépbe csillagot,
nevelj belőle naprendszert vagy
univerzumot, sajtlyukú
kisbolygót, csak egy életet,
a születés próbatétele. Szuszogás.
Engedj papírhajót a vízhabok közé,
kit érdekelnek a korallzátonyok,
ha benépesítjük a lakatlan szigetet?
Ott élni túl az időt,
egyre csak bámulni a cseresznyevirágot,
hátranézni többször ijedten, felejtsd el,
nem a szél fúj, nem képzelődsz.
Lélegzet-foszlány.
Hidegrázás, gyónni kell, papot,
hazait akarok, babonásat, vallani büntetés
nélkül, hogy vétkeztem ellened. Lihegés.
*
Én már nem fogok hazudni neked:
ha az utolsó napok egybefolynak,
özönvíz törli el a papírhajót.
Mert fonnyadunk, és elfogy a test,
felszakítanak minden körmöt az emlékek
és ágyvégi kórképpé válnak.
Létünk túlszívott hamu,
mit az élet körme lepöcköl magáról.
Ne kísértsd önmagad, sóhaj a fül alatt.
Nem szerettem volna megöregedni,
s hogy te is így nézz ki,
fiatalon akartam veled elsüllyedni.
Aljas a létezés, csak figyel és vár,
nihilizmust színlel az alkonyatnál,
az idő összeszed minket, kilök magából,
a másvilág határán egy nyirkos csatornában
fényképekbe szorult fiatalságunk úszik tovább.
Csornyij Dávid
Megjelent: Magyar Napló, 2018/1.
