Én mindig csak hazudok neked

Én mindig csak hazudok neked.

Elmondom, milyen az idő nélküli végzet,

ha nem figyelsz a leheletre a tarkódon.

Inkább ültess cserépbe csillagot,

nevelj belőle naprendszert vagy

univerzumot, sajtlyukú

kisbolygót, csak egy életet,

a születés próbatétele. Szuszogás.

 

Engedj papírhajót a vízhabok közé,

kit érdekelnek a korallzátonyok,

ha benépesítjük a lakatlan szigetet?

Ott élni túl az időt,

egyre csak bámulni a cseresznyevirágot,

hátranézni többször ijedten, felejtsd el,

nem a szél fúj, nem képzelődsz.

Lélegzet-foszlány.

 

Hidegrázás, gyónni kell, papot,

hazait akarok, babonásat, vallani büntetés

nélkül, hogy vétkeztem ellened. Lihegés.

*

Én már nem fogok hazudni neked:

ha az utolsó napok egybefolynak,

özönvíz törli el a papírhajót.

Mert fonnyadunk, és elfogy a test,

felszakítanak minden körmöt az emlékek

és ágyvégi kórképpé válnak.

Létünk túlszívott hamu,

mit az élet körme lepöcköl magáról.

 

Ne kísértsd önmagad, sóhaj a fül alatt.

 

Nem szerettem volna megöregedni,

s hogy te is így nézz ki,

fiatalon akartam veled elsüllyedni.

Aljas a létezés, csak figyel és vár,

nihilizmust színlel az alkonyatnál,

az idő összeszed minket, kilök magából,

a másvilág határán egy nyirkos csatornában

fényképekbe szorult fiatalságunk úszik tovább.

 

 Csornyij Dávid

Megjelent: Magyar Napló, 2018/1.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>