Dájána

Rengeteg életszakaszon keresztül mentem már – fejben tartani sem tudom. Ha visszagondolok az életemre, olyan, mintha a nagy részét álmodnám. Abban a pillanatban látom magam tisztán, amikor reggel felébredek, akkor tudom,  mit kell, vagy korábban mit kellett volna tennem, hol kellene most lennem (egyértelmű, hogy nem itt, vagy nem így). Aztán eluralkodik rajtam a pánik, mintha az elmém kihúzná a lábam alól az amúgy is képzeletbeli talajt, és elkezdek zuhanni.

Esés közben olyan dolgokba ütközöm, mint: szerelem, házasság, gyerek, lakáshitel és életbiztosítás (nem tudom, ki mire számított itt, de engem ezek aggasztanak. Aggasztanak, mert nincsenek. De ha meglennének, sokkal jobban aggasztanának). Lehet a Jóisten csak óvni akar, ameddig lehet, hála és köszönet érte. Szóval, amint zuhanok, efféle abszurditásokon száguldok keresztül, tudván, hogy lent valami sokkal masszívabb és gyilkosabb rém vár – Én.

Nem nagyképűség a részemről, ha azt mondom, némileg megismertem magam. Azt hiszem, azzal van a baj, hogy félek megmutatni, ki is vagyok, és szembesülni vele, mert tudom, ha megtörténik, végleg kiderül, hogy az a lány, akit most alakítok, csak hazugság. Mekkora erő kellene ahhoz, hogy felvállaljam azt, aki vagyok?

Gyerekkoromban ez nem volt probléma. Mindenhol jelen voltam. Mindenben jó voltam – az ellenkezőjét senki sem állította soha, szóval elhittem. Nyertem, szerepeltem, énekeltem – és igen – egyszer egy szépségversenyen is részt vettem, és második lettem. Volt, hogy úgy álltam emberek elé, hogy improvizáltam, és sikerem volt. Mertem. Bíztam. Tudtam. Tizennégy éves koromra akkora önbizalmat építettem magamnak, ami másnak egy életre kitart. Aztán jött a pubertás és a weirdo-ság. A körmöm és a szemem fekete lett, a hajam pedig szőke.  Azt hittem, azt akarom, hogy a világ különcnek lásson, pedig iskolapéldája voltam a lázadók sablonjának. (Ha azt hiszed, a különcség azt jelenti, hogy mindenki fölött állsz, akit te közhelyesnek tartasz, akkor csak ülsz az elefántcsonttornyodban. Ha úgy véled, ismered a világ mechanizmusát, meg a benne szaladgáló hangyákat, tévedsz. Valaki egy másik magaslatról ugyanúgy vizslatja ezt a keringő sárkupacot s benne téged, és jobban csinálja).

Valójában minden sztereotípia csak mimézis. Utánozunk valakit, illetve valakiket, összegyúrunk magunknak egy maszkot az általunk kedvelt jellemvonásokból, és újraszüljük magunkat. Aztán azt gondoljuk: hú, de menő vagyok. A fejünket leborotváljuk, tetováltatunk, esetleg szakállat növesztünk, piercinget lövetünk ide-oda, ízlés szerint, és kész az újragondolt, huszonegyedik századi Joan Jett formájára festett mittudoménkicsoda.

Mások kényelmes, ablak elé épített, díszpárnákkal felcicomázott olvasósarkokat alakítanak ki, elbújnak egy könyv meg egy bögre kávé mögé, és eltévednek az irodalom ködös labirintusában, majd egy friss olvasmánytól fellelkesülve teleposztolják a fészbukot „titkos”, kétértelmű üzenetekkel, melyeket egy olyan személynek címeznek, aki soha az életben nem fogja kitalálni, hogy neki szólt az a részlet. A szó, amit keresünk, a szánalmas.

Vannak még a „normálisak”. Mi is ugrik be erről a szóról? Farmer, póló, laza smink és szőke haj. Anyu, apu rendben, szép ház, udvarló, huszonöt körül egy hatalmas lagzi, erőltetett félmosollyal, kutya, gyerek, férj, aki saccperkábé négy-öt éven belül félrelép, aztán kiderül, hogy a nő már sokkal hamarabb.

 Nem tisztelem a sablonokat. Az Anyegint játszó kocsmahuszárokat, a minden tudás nélkül kritizáló kritikusokat, a pampogó, üresfejű mellveregetőket, a tökéletességet játszó álszenteket (főleg őket nem) és a szabályt hozó szabálytalankodókat.

Az elmúlt néhány évben összegyűlt bennem némi harag. De azt hiszem, bármi vagy bárki is hozza ki belőlem a hisztériát, igazából magamra vagyok dühös. Miért szebb, mint én? Miért beszéli a nyelvet jobban, mint én? Miért van több pénze, mint nekem? És ez az állandó farokméregetés perfekcionizmusba és nárcizmusba csapott át. Bármit is csinálok, ha az nem tökéletes, úgy érzem, semmit sem tettem.

Ez a képzeletbeli zuhanás olyan, mint egy villámgyónás vagy instant kávé (többre nincs idő) – felébreszt, megmozgat. 

Mikor már látom a közeledő talajt, valami (remény?) megállítja az időt (vagy a tömegvonzást), és visszaránt oda, ahonnan leestem.

Rengeteg életszakaszon mentem már keresztül. Számát sem tudom. Voltam normális, vidám gyermek, furcsa kamasz és kékharisnyás irodalom rajongó. Most viszont csak árnyék vagyok. Álom az életemben, egy megszilárdult, vég nélküli rohanás. Aki már hétfő este a péntekre vár, és nehéz sóhajjal hunyja le szemét vasárnap éjjel. Ki kell mondanom, hogy nem szeretem az életem, és úgy érzem, többre vagyok hivatva. Hánykolódom a napok végtelen áradatában, és habár rengeteg kikötő vesz körül, úgy meredek a semmi felé, mint aki egyedül van ezen a kozmikus óceánon. Néha tudatomra ébredek, és látok egy partot, ami hívogat, ahol tudják a nevem,  hogy ki vagyok,  aztán megszólal az ébresztő, kipattan a szemem, és rájövök, ha házat, kocsit és férjet akarok, főznöm kell egy kávét, felszállni a negyvenhármas buszra és mosolyogva lépni be oda, ahol mindenki csak úgy szólít: Dájána.

Pák Diána

Névjegy Pák Diána

1989. január 31-én született Karácsfalván. Tanulmányait 1995-ben kezdte a Karácsfalvai Elemi Iskolában, majd 1999-től a Tiszaújhelyi Általános Iskolában folytatta. 2004 és 2007 között a Karácsafalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceum diákja. A sikeres érettségi után felvételt nyert a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola angol-magyar tagozatára, melyet 2012-ben fejezett be. Jelenleg a tanárként dolgozik a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban, illetve a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük