Szőke cigánylány volt. Göndör fürtjei a derekáig értek. Hatalmas, tengerkék szeméből áradt a jóság. Kilencéves volt. Édesanyja minden reggel elkísérte az iskolába. Jól öltözött, kellemes megjelenésű, orosz asszony volt. Leila kitűnt a koszos cigánygyerekek közül szépségével és hófehér bőrével. Egyszer megkérdeztem az anyját, miért ebbe az iskolába járatja a gyermekét. A válasz egyszerű volt: „Rákos vagyok. Nem maradt sok hátra.”
Eltelt egy tanév, a lány napról napra szomorúbb lett. Édesanyja mind ritkábban kísérte már el.
Egy keddi napon, délután a folyosón állt és várt.
– Anyukádat várod? – kérdeztem tőle.
– Igen, de nem tudom, hogy jön-e. Reggel nagyon rosszul volt.
– Egyedül nem mehetsz haza?
– Nem. Akkor kikapok.
– Apukád?
– Ő meghalt. Még régen.
– Sajnálom.
– Tetszik tudni, megitta a mérget.
– Miért?
– Anyuka azt mondta, azért, mert részeg volt.
– Testvéred van?
– Igen. Egy. Bella. Ő már nagy. Van neki gyereke is.
Az említett testvér már be is lépett az ajtón, megragadta a kislány karját és gyors léptekkel indult kifelé.
Másnap a gyerek nem jött iskolába, harmadnap sem. Egész héten hiányzott.
Hétfőn reggel, amikor a létszámot ellenőriztem, láttam, hogy megérkezett. Haja kócos volt, fejét az asztalra hajtotta. Zokogott. A többiek csak bámulták, nem nevettek rajta, de közel sem mentek hozzá. A teremben néma csend volt. A tanárnőjük megsimogatta a hátát, de a kislány csak még keservesebben sírt. Nekem tovább kellett mennem.
Délután ott állt a folyosón, és várt. Figyeltem. Néha-néha elejtett egy könnycseppet, megpróbálta visszafojtani a sírást.
– Hát te? Megint vársz?
– Igen, de hiába.
– Miért?
– Anyuka már nem jön értem.
Ahogy ezt kimondta, azon a keservesen elcsukló gyermeki hangon, olyan szomorúságot éreztem, mintha az én édesanyám halt volna meg. Odamentem hozzá, megöleltem, hirtelen más nem jutott eszembe. A gyerek meg csak sírt és panaszkodott.
– Anyuka meghalt! Mi lesz velem nélküle? – hajtogatta.
– Nyugodj meg – szóltam hozzá.
– Ma temetik. Nem akarok hazamenni.
– Hány órakor?
– Kettő.
A falióra egy óra tizenkét percet mutatott.
– Gyere be velem a tanáriba. Ne állj itt egyedül.
Szófogadóan jött mellettem, aztán megfogta a kezem. Úgy szorította, mintha sohasem akarná elengedni. Hagytam neki. Leültünk a terem legvégében. Hátizsákjából rajzfüzetet és ceruzát vett elő. Tiszta oldalt nyitott, és rajzolni kezdett. Házat kerítéssel, mögé fákat, hegyet és mosolygós napocskát. A ház elé kislányt, mellé az anyját. Annak fejére glóriát. Aztán fogta a fekete ceruzát és összefirkálta.
Kopogtak az ajtón. A nővére volt.
– Jó napot. Leila?
Közben a gyerek igyekezett az asztal alá bújni.
– Itt van.
– Leila! Mássz ki! – ordított rá.
– De én nem akarok…
– Menni kell a temetésre, gyere már! – elkezdte rángatni a kislány karját, aztán rácsapott a hátára, megpróbálta kihúzni az asztal alól.
Nem bírtam tovább, a nő elé álltam.
– Állítsa le magát – szóltam rá.
– Magának meg mi köze hozzá? Ne szóljon bele!
– Rángatja a gyereket, megüti, ordít vele, még szép, hogy nem akar magával menni!
Leila a hátam mögé bújt.
– De menni kell anyánk temetésére.
– Bella! Én nem akarok menni, nem akarom anyukát látni – szólt remegő hangon a kislány.
– Oszt mit csináljak veled? Hova tegyelek?
– Itt marad velem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Vigyázok rá, ha kell, holnapig.
– Megtenné? – a lány hangja megenyhült. Beletúrt húga kócos hajába és rám bízta.
Munka után elindultunk hazafelé. A központban megbámultak az ismerősök, amiért egy cigány kislánnyal megyek kézen fogva a városban. Nem érdekelt. Az iskolától messze laktam, útközben vásároltam két gombóc fagylaltot neki. Amíg evett, nem sírt.
Hazaértünk. Engedtem egy kád meleg vizet Leilának. Elhanyagolt volt és piszkos.
– Meg tudsz fürödni egyedül?
– Igen, csak a hajamat nem tudom megmosni, azt mindig anyuka csinálja – és már pityergett is.
– Most én fogom.
Bemászott a kádba, talán még sohasem ült ilyenben, hiszen a táborban él, futott át a gondolat a fejemen, majd azon töprengtem, hogy milyen módon vehetném magamhoz őt…
Megmostuk a haját, ruháit a mosógépbe tettem. Ráhúztam egy régi, kinőtt pólómat és bekísértem a szobába.
– Álmos vagyok. Lefekhetek? – nézett rám nagy, kék szemeivel.
– Előbb vacsorázni kéne, nem?
– Jó.
A konyhába mentem, megmelegítettem az ételt. Ahogy beléptem a szobába, láttam, hogy Leila összekuporodva a rekamién fekszik. Betakartam. Néztem még egy kicsit, és azon gondolkoztam, milyen élete lesz ezután. Szerencsés esetben a nővére megkapja a gyámságot, ha nem, árvaházba kerül…
Éjjel ordításra ébredtem. Leila keservesen sírt és alig kapott levegőt.
– Nyugalom. Mi történt?
– Nem akarok hazamenni!
– Éjszaka van, nem is fogsz.
– De én soha nem akarok.
– Drágám, ez nem jó ötlet.
– Kérem szépen, hadd maradjak itt, ígérem, jó gyerek leszek!
– Ezt majd reggel megbeszéljük. Aludj vissza.
Szót fogadott, betakartam. Átmentem a saját ágyamra.
Reggel arra ébredtem, hogy valami nyomja a lábam. A kislány ott feküdt az ágyam végében. Olyan mélyen aludt, hogy sajnáltam felébreszteni. Reggelit készítettem, ő csendben osont ki a konyhába. Megdörzsölte a szemét, aztán mosolygott. Együtt indultunk el otthonról. Ő iskolába, én munkába.
*
Minden évben, anyák napjára képeslapot készített nekem. Összesen ötöt. Mindet elraktam.
Idén ballagott. Szép nagylány lett belőle. Az ünnepség végén kaptam tőle egy csokor virágot, rajta egy üzenettel:
„Tetszik tudni, ha akkor nem visz magával, megszököm. Lehet, hogy anyám után megyek. Köszönöm.”
Szerettem volna válaszolni, de csak otthon írtam rá a cetlire:
„Ha tudtam volna, mi lesz veled, soha nem engedlek el. Ne haragudj.”
A hatodik levelet is a fiókba tettem.
Megjelent: Magyar Napló, 2017/8.
