Általában összeszorul a gyomrom, ha valakinek beszámolót kell tartanom egy táborról. Többnyire azt hazudom, hogy jó volt. A hazudok szót azért használom, mert azt teszem. Ha túl rossz a tábor, nem tartozik rájuk. Ha pedig tényleg jó, ez a két szó nem elég az érzékeltetéséhez.
Élőbeszédben csak ennyire lennék képes, de ez itt most írott (gépelt) szöveg, és szabadon lehet engedni a képzeletet. Szabadon is fogom engedni, hiszen ez a tábor a második kategóriába tartozik.
Az első nap nehéz volt, bevallom. Nem vagyok egy extrovertált típus, sohasem voltam, és szerintem nem is leszek. Érthető tehát, mennyire féltem eleinte a tábortól. Aztán már nem aggódtam tovább. Rájöttem végre, hogy itt nincs mitől tartani. Ugyanolyan emberekkel van tele a tábor, mint én. Kár, hogy ezt csak az utolsó napon, az esti programon (a Kávészünet koncertjén, ha pontosabb akarok lenni) értettem meg igazán. Mindegy. A lényeg, hogy megértettem.
Sok résztvevőt hallottam panaszkodni, hogy túl sokáig tartottak az esti programok (néhány még éjfélig is elhúzódott), és ehhez képest a reggeli túl korán volt. Biztosan. Nem tudhattam, hisz már fél hatkor ébren voltam, és wifi-hálózatot kerestem, ami a kollégiumban majdhogynem luxuscikknek számított. Mint a víz a sivatagban.
Ébredés, reggeli, íróiskola.
Íróiskola.
Itt is egy pillanatra erőt vett rajtam a félelem. A csoportban, amelyben voltam, többen publikáltak már, akik pedig még nem, azoknak voltak kész művei. Messze elbújhattam mögöttük azzal a pár félkész és eléggé silány fanfictionömmel meg egy fantasy világ tervével. De nem tettem. Inkább elengedtem magam, és vállaltam (bár nem nyíltan) kezdőségemet, igyekeztem minden tippet, még a legkisebbet is magamba szívni. Hogy sikerült-e vagy sem, nem tudom.
Szeminárium, ebéd, szabadprogram.
Ez volt az igazi élvezet. A szabadprogram. Folytatódott a wifizés: hazaírni a családnak, megnyugtatni a depressziós barátnőt és még egyéb, többnyire teljesen haszontalan elfoglaltság. Néha írtam is — az íróiskolában kapott feladatot, ha volt rá ihletem; szerencsére többnyire volt —, vagy lementem sétálni. Bevásárlás, fagylaltozás, egyebek.
Íróiskola, vacsora, múzeumkert.
Utóbbi helyen zajlott az esti program: sörkóstolás, felolvasás, slam poetry, koncert, táncház. Itt wifi (még mindig a wifi) csodás módon csak akkor nem volt, amikor kellett. Nem tudtam nerdes dolgokkal foglalkozni hazaírni a családnak; igen, este is, mert izgulósak.
Megszökni olyan könnyen nem lehetett, ezek a programok mind kötelezők voltak. De ha mégis sikerült, akkor vissza a koliba és aludni.
Alapjában véve jól éreztem magam. Remélem, jövőre is ott leszek. Megéri, valóban megéri.
„Egyszerű, de nagyszerű”, tartja a népszerű mondás. Ha jellemeznem kellene a tábort, ezt használnám. Egy nap valóban csak abból állt, amit leírtam, de minden, ami megtörtént ez alatt a nem teljesen öt nap alatt, hatott rám. Már csak azzal is, hogy kicsivel több önbizalmam lett.
Rohály Karolina
