Anyámat sosem engedték a nagyszülei a többi gyerekkel játszani. Mindig találtak neki munkát, mert falun az bőven akadt. Délutánonként általában a libákat kellett terelgetnie, le a töltés mögé, a Tiszához. Erről mesélt, miközben a szülőfalujába tértünk, hogy meglátogassuk a nagymamája sírját.
Aznap tollfosztásra készültek. Olyankor kitépkedték a liba tollait, amit a padláson szárítottak, később pedig paplant vagy párnát tömtek vele. Hatalmas érték volt abban az időben a dunna.
– Vigyázz, hogy össze ne verekedjenek a szomszéd libáival! – kiáltott utána a nagyanyja. Anyám csak bólintott, közben arra gondolt, hogy azért bemegy majd egy kicsit ő is a vízbe a többiekkel.
Amikor a folyóhoz értek, a libákat egy tisztásra terelte, közel a parthoz, ő pedig levetkőzött és megmártózott a vízben. Gyorsan repült az idő, a többiek már hazafelé vették az útjukat. Csak ő és a libák maradtak ott.
Felöltözött, és elindult hazafelé. Amikor a szomszéd háza előtt jártak, a Sárika néni libái rátámadtak az övéire. Anyám szaladt, és a botjával igyekezett őket szétválasztani, de a toll csak repült a levegőbe, a por meg egyre sűrűbb volt. Mérgében rácsapott az egyik szomszéd liba fejére, mire az eldőlt. Végül sikerült az állatokat szétválasztani, és beterelni a kapu mögé. Csak egyetlen jószág feküdt az út szélén, az, amelyik az ütést kapta.
Anyám felkapta, és szaladni kezdett a Tisza felé. Locsolta a libát a hideg vízzel, dugdosta a fejét a víz alá, de semmi haszna nem volt. A jószág kimúlt. A töltésről kiabálást hallott. A nagyanyja volt, őt szólongatta. Ijedtében a dögöt az egyik fűzfa alá dobta, a folyó szélére.
– Erzsike! Nem láttad a Sárika néni libáját? – kiabálta.
– Én nem!
– És mit csinálsz még lenn?
– Mosom a lábamat, mert poros volt.
– Na, indíts hazafelé, de máris!
Anyám nagyon félt, hogy kitudódik a dolog. Lesütött fejjel ment a nagyanyja mellett az úton.
– Nem vigyáztál jól a libákra, összeverekedtek – dorgálta meg az öreg.
– Nem tehetek róla, a Sárika néni libái mind olyan vadak! Ránk támadtak, és nem tudtam mit csinálni – sajnálkozott anyám.
Sárika néni ment velük szemben.
– Erzsike, nem láttad az egyik libámat?
– Én nem – válaszolta halkan.
– Nem láttad, merre legeltek?
– Ott, lenn a Tiszánál.
– Eredj, mutasd meg neki – szólt a nagyanyja.
Anyám elindult a töltés felé Sárika nénivel, közben abban reménykedett, hogy hátha elvitte a víz a dögöt. A folyópartra érve a vízen egy fehér liba úszott, feje lebukva.
– Ott a liba!– kiáltott fel anyám. – Biztos megfulladt!
– Hogy az istenbe fulladhat meg egy liba?! – dühöngött Sárika néni. – Ezzel már semmit sem tudok kezdeni – mérgelődött tovább, majd hátat fordított, és visszaindult a faluba.
Amikor anyám hazaért, a nagyanyja már az ajtóban várta.
– Meglett a liba? – kérdezte.
– Meg – válaszolta anyám.
– Hol volt?
– A vízben. Belefulladt.
– A liba vízbe fulladt?
– Igen.
– És mégis hogyan, gyermekem?
– Hát, amikor alábukott.
– Alábukott?
– Igen, mert rosszul érezte magát.
– Mégis mitől?
– Hát, én azt már nem tudom, csak sejtem.
– És elmondod?
– Vagy a melegtől, vagy mert valaki megütötte? Mégis ki üthette meg a libát, jányom?
– Hát, én azt már nem tudom, de lehet, hogy a szomszéd lány volt, amikor összeverekedtek a miénkkel.
– És utána lement a liba megmosakodni a Tiszába, mert rosszul volt?
– Hát, segíteni kellett neki…
– No és mégis hogyan?
– Hát, le kellett vinni és megmosdatni.
– És ki segített neki?
– Én voltam az, nagymama.
– És mégis hogy döglött meg az a jószág?
– Lehet, hogy ijedtemben vízbe fojtottam.
– És nem a bottal verted fejbe?
– Csak egy kicsit, de esküszöm, én nem akartam! Csak azok a szomszéd libák nem mentek el, hiába hajtottam én őket! Mérgemben rávágtam a fejére, de nem akartam megölni!
– És miért hazudtál nekem?
– Féltem, hogy kikapok.
– A libáért nem kaptál volna, de a hazugságért igen.
Anyám elmosolyodott, amikor a Tisza töltéséhez értünk. A nagy fűzfa már nem állt a folyó partján. Lassú léptekkel sétáltunk a vízhez.
– Itt fojtottam meg a libát, – nevetett fel – legalább húsz éve nem jártam itt.
Ezután sokáig állt egy helyben, szótlanul.
A temetőig csak egy utcán kellett keresztülmenni. Apró gyerekek szaladgáltak, az idősek pedig a kapualjban ültek a lócákon. Megbámultak minket. Anyám mindenkinek köszönt, én is így tettem. Egy kislány jött velünk szemben, lehajtott fejjel, libákat terelt. Egy görnyedt hátú öregasszony kiabált utána.
– Vigyázz, hogy össze ne verekedjenek a szomszéd libáival!
Anyám egy pillanatra megtorpant, megismerte a nő hangját. Sárika néni volt az.
Megjelent: Együtt, 2018/3.
