A libapásztorlány

Anyámat sosem engedték a nagyszülei a többi gyerekkel játszani. Mindig találtak neki munkát, mert falun az bőven akadt. Délutánonként általában a libákat kellett terelgetnie, le a töltés mögé, a Tiszához. Erről mesélt, miközben a szülőfalujába tértünk, hogy meglátogassuk a nagymamája sírját.

Aznap tollfosztásra készültek. Olyankor kitépkedték a liba tollait, amit a padláson szárítottak, később pedig paplant vagy párnát tömtek vele. Hatalmas érték volt abban az időben a dunna.

 – Vigyázz, hogy össze ne verekedjenek a szomszéd libáival! – kiáltott utána a nagyanyja. Anyám csak bólintott, közben arra gondolt, hogy azért bemegy majd egy kicsit ő is a vízbe a többiekkel.

Amikor a folyóhoz értek, a libákat egy tisztásra terelte, közel a parthoz, ő pedig levetkőzött és megmártózott a vízben. Gyorsan repült az idő, a többiek már hazafelé vették az útjukat. Csak ő és a libák maradtak ott.

Felöltözött, és elindult hazafelé. Amikor a szomszéd háza előtt jártak, a Sárika néni libái rátámadtak az övéire. Anyám szaladt, és a botjával igyekezett őket szétválasztani, de a toll csak repült a levegőbe, a por meg egyre sűrűbb volt. Mérgében rácsapott az egyik szomszéd liba fejére, mire az eldőlt. Végül sikerült az állatokat szétválasztani, és beterelni a kapu mögé. Csak egyetlen jószág feküdt az út szélén, az, amelyik az ütést kapta.

Anyám felkapta, és szaladni kezdett a Tisza felé. Locsolta a libát a hideg vízzel, dugdosta a fejét a víz alá, de semmi haszna nem volt. A jószág kimúlt. A töltésről kiabálást hallott. A nagyanyja volt, őt szólongatta. Ijedtében a dögöt az egyik fűzfa alá dobta, a folyó szélére.

– Erzsike! Nem láttad a Sárika néni libáját? – kiabálta.

– Én nem!

– És mit csinálsz még lenn?

– Mosom a lábamat, mert poros volt.

– Na, indíts hazafelé, de máris!

Anyám nagyon félt, hogy kitudódik a dolog. Lesütött fejjel ment a nagyanyja mellett az úton.

 – Nem vigyáztál jól a libákra, összeverekedtek – dorgálta meg az öreg.

 – Nem tehetek róla, a Sárika néni libái mind olyan vadak! Ránk támadtak, és nem tudtam mit csinálni – sajnálkozott anyám.

Sárika néni ment velük szemben.

 – Erzsike, nem láttad az egyik libámat?

 – Én nem – válaszolta halkan.

 – Nem láttad, merre legeltek?

 – Ott, lenn a Tiszánál.

 – Eredj, mutasd meg neki – szólt a nagyanyja.

Anyám elindult a töltés felé Sárika nénivel, közben abban reménykedett, hogy hátha elvitte a víz a dögöt. A folyópartra érve a vízen egy fehér liba úszott, feje lebukva.

 – Ott a liba!– kiáltott fel anyám. – Biztos megfulladt!

 – Hogy az istenbe fulladhat meg egy liba?! – dühöngött Sárika néni. – Ezzel már semmit sem tudok kezdeni – mérgelődött tovább, majd hátat fordított, és visszaindult a faluba.

Amikor anyám hazaért, a nagyanyja már az ajtóban várta.

 – Meglett a liba? – kérdezte.

 – Meg – válaszolta anyám.

 – Hol volt?

 – A vízben. Belefulladt.

 – A liba vízbe fulladt?

 – Igen.

 – És mégis hogyan, gyermekem?

 – Hát, amikor alábukott.

 – Alábukott?

 – Igen, mert rosszul érezte magát.

 – Mégis mitől?

 – Hát, én azt már nem tudom, csak sejtem.

 – És elmondod?

 – Vagy a melegtől, vagy mert valaki megütötte? Mégis ki üthette meg a libát, jányom?

 – Hát, én azt már nem tudom, de lehet, hogy a szomszéd lány volt, amikor összeverekedtek a miénkkel.

 – És utána lement a liba megmosakodni a Tiszába, mert rosszul volt?

–  Hát, segíteni kellett neki…

 – No és mégis hogyan?

 – Hát, le kellett vinni és megmosdatni.

 – És ki segített neki?

 – Én voltam az, nagymama.

 – És mégis hogy döglött meg az a jószág?

 – Lehet, hogy ijedtemben vízbe fojtottam.

 – És nem a bottal verted fejbe?

 – Csak egy kicsit, de esküszöm, én nem akartam! Csak azok a szomszéd libák nem mentek el, hiába hajtottam én őket! Mérgemben rávágtam a fejére, de nem akartam megölni!

 – És miért hazudtál nekem?

 – Féltem, hogy kikapok.

 – A libáért nem kaptál volna, de a hazugságért igen.

Anyám elmosolyodott, amikor a Tisza töltéséhez értünk. A nagy fűzfa már nem állt a folyó partján. Lassú léptekkel sétáltunk a vízhez.

 – Itt fojtottam meg a libát, – nevetett fel – legalább húsz éve nem jártam itt.

Ezután sokáig állt egy helyben, szótlanul.

A temetőig csak egy utcán kellett keresztülmenni. Apró gyerekek szaladgáltak, az idősek pedig a kapualjban ültek a lócákon. Megbámultak minket. Anyám mindenkinek köszönt, én is így tettem. Egy kislány jött velünk szemben, lehajtott fejjel, libákat terelt. Egy görnyedt hátú öregasszony kiabált utána.

– Vigyázz, hogy össze ne verekedjenek a szomszéd libáival!

Anyám egy pillanatra megtorpant, megismerte a nő hangját. Sárika néni volt az.

Megjelent: Együtt, 2018/3.

 

Shrek Tímea

Névjegy Shrek Tímea

1989. augusztus 13-án született a kárpátaljai Beregszász városában.

2013-ban a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 2009-től a Beregszászi 7. Számú Általános Iskola szervezőpedagógusa és magyartanára, ahol csak kisebbségi (roma) gyermekek oktatásával foglalkozik.

A beregszászi székhelyű Kovács Vilmos Irodalmi Társaság alapító tagja. 2014-től rendszeresen publikál a kárpátaljai Együtt című irodalmi és művészeti folyóiratban, valamint novelláit közölte az Irodalmi Szemle, a Napút, a  Partium, a Helikon, a Somogy, a Kárpátaljai Hírmondó, a Szózat stb. Kisprózákat és novellákat ír, közel áll hozzá az írói szociográfia.

2016-ban az Ukrajnai Kulturális Minisztérium által meghirdetett Kárpátaljai dialógusok című rövidpróza-pályázat első helyezettje. Több novelláját Antonenko Miklós ültette át ukrán nyelvre, valamint Ferdinandy György író, költő szintén fordított műveiből, portugálra.

2016-ban Beregszász városának polgármesteri hivatala Drávai Gizella-díjjal tüntette ki, valamint szintén ebben az évben nyerte el a Nemzeti Kulturális Alap által meghirdetett Gion Nándor-ösztöndíjat. Jelenleg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia tagja.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük