Egyre közelebb lépett hozzám. Minden mozdulatából tudtam, mit akar. Elfordítottam a fejem, hangosan nevetni kezdtem. Őrültnek éreztem magam, szabadnak. Bármit megtehettem. Nem egy szerepből adódóan. Tiszta szívből, önfeledten, olyan mélyről, hogy azt már egészen elfelejtettem, milyen is, mikor tényleg öröm tölt el. Annyi szenvedés, annyi hazugság után még mindig kételkedtem magamban. Nem hittem, hogy én tényleg én lehetek és senki sem vet meg érte. Amikor nem adják parancsba, hogy viselkedjek, miközben egyszerűen csak boldog vagyok. Sehol egy könnycsepp, amit akaratlanul ejtek, mert fáj. Fáj minden részem, kétségbe vagyok esve, hogy mihez is kezdjek, hogyan feleljek meg másoknak. Nem gondolkodom a világon, nem akarok jobb lenni, nem akarok elvárások alkotta bábu lenni. Nem akarok… nem akarok semmit, csak nevetni. Hangosan. Forogni, játszani és tovább nevetni.
Megfogta a kezem.
– Miért nevetsz ki?
– Nem nevetlek.
– Azt teszed.
– Csak boldog vagyok. Tán nem szabad?
Azzal igyekeztem kiszabadulni karjai közül, de erősebb volt nálam. A falhoz szorított, már mindkét kezem erősen markolta, és egy mozdulattal a hátam mögé tekerte őket.
– Szabadulj ki!
– De nem engeded.
– Engedem.
– Fogod a kezem. Engedd el!
– Hagyj itt!
– Engedd el!
– Te nem is akarsz menni.
– Te meg nem akarod, hogy elmenjek.
– Akkor maradj!
***
A nyalókától jobb kedvre szoktam derülni, de hiába ettem meg négyet, csak rosszabb lett. Nem elég, hogy csokoládésat kaptam, amit nem szeretek, de a pálcikája is papírból volt, tele ment vele a fogam. Az utolsót nem bírtam teljesen megenni, a közelben lévő bokor alá hajítottam. Vártam, mikor rohan oda egy kóbor kutya és kapja fel. A kutyák nem is szeretik az édességet. Általában sem, de ez más. A cigit valahogy nem kívántam.
Csak mentem előre, néztem az út szélét. Nem volt járda. Eldugott, kacskaringós utca, autók nem járnak arrafelé, így nem kellett félnem, hogy sáros leszek. Senki sem jött velem szembe. A tócsák még ebben a borús időben is fénylettek. Késztetést éreztem arra, hogy belelépjek. Csak egybe és csak egy kicsit. Úgy, mint amikor gyerek voltam. Hiába mondta édesanyám, hogy ne csináljam, de az a bizsergés, ami a gyomromban keletkezett rosszalkodás közben, jó volt. Most is ezt éreztem. Régen elfelejtett dolog, azt hittem, soha többé nem fogom újra átélni. Beleléptem. Még mindig jó volt. Lassan sétáltam tovább. A tócsák egyre vonzóbbak voltak, mindegyiket meghódítottam. Nevettem. Hangosan. Az egyik kapu kinyílt, és egy nő lépett ki rajta gyermekével. A kislány úgy négyéves lehetett. Hosszú, derékig érő, göndör sötét haja és nagy, csillogó, barna szemei voltak. Rám nézett, elmosolyodott, majd hangosan kacagott. Az anyja sokáig bíbelődött a zárral. A csöpplány elindult felém. A tócsa közepén álltam. Bátran lépett a vízbe, még hangosabban kacagott, csicsergő hanggal. Megfogta a kezem. Leguggoltam hozzá.
– Nem szabad a pocsolyába lépni!
– Dehogynem. Te is itt vagy.
A szemébe néztem. Rájöttem, hogy ők, én vagyok.
Megjelent: Együtt, 2015/1, 39-40.
